2012. december 14., péntek

A szegedi fahajózás

A fahajókat víz ellen – a hajósok úgy mondták: högymönetben – lovakkal vontatták. Szegeden évszázados hagyomány szerint deszki és szőregi szerbek voltak a hajóvontatók, öreg hajósok a szerb hajóvontatókra – Ljubó, Tósó, Milutin – talán még ma is emlékeznek.






Régen a hajókat emberi erővel is vontatták. Mária Terézia, majd 1783-ban II. József hozott rendeletet az életfogytig elítélt rabok hajóvontatásra alkalmazásáról. II. József elrendelte, hogy Szegeden, Zimonyban, Bródban, Gradiskán és Sziszeken 50–50 hajóvontató rab számára tömlöcről kell gondoskodni. Az emberi erővel történő hajóvontatás a legnehezebb munkák egyike volt. Somogyi Elek minorita, Dugonics András kortársa verses művében így jellemzi a hajóvontató rabok sorsát:

„Oh, melly nyomorultak! kiknek nyakán a lábán
Tsörög a kemény lántz nagy vas karikában,
Borotválva fejek vannak nagy munkában,
Mellyért reszket testek az Hajó-huzásban.
Rövid vászony nadrág bakants ruházattyok,
Puha párna helyett gyékény az ő ágyok,
Szomjúság oltásra etzetes viz borok,
A kemény profuntul ugyan korog hasok.
A Tisza vizébe nyakig is bé-mennek,
Kik húzásban restek, páltzákkal veretnek, –
Halálnál is sokkal keservesebb éltek,
Nagy vakság dolgotok, kik ettül nem féltek."



 Az emberi erőnek kihasználása a lóvontatással párhuzamosan egészen a 20. századig fennmaradt. Idős hajósok még emlékeznek arra, hogy nagy áradás idején, amikor lovakat nem alkalmazhattak, emberi erővel vontattak. A gyalogos vontatók, ilyenkor a töltésen haladtak. Apátfalváig teher nélkül két nap alatt értek föl a Maroson.


Kukázás, gugorázás

Emberi erővel történt a vontatás harmadik fajtája, a kukázás is. Erre akkor került sor, amikor a Tisza elöntötte a ficsorjárást (hajóvontató út), összekötözték a hajón található köteleket, végére vasmacskát erősítettek és azzal ladikon föleveztek olyan távolságra, ameddig a kötél elért. A macskát parthoz közeleső részen kivetették. A kötelet visszavitték a hajóra, átvetették az őrfán és befogták magukat, rákapcsolták hámjukat, majd a kukajárón, az előrehaladás irányával háttal lépegetve, mintegy kinyomták maguk alól a hajót. A kukajáró végére érve kiakasztották a hámot a húzó kötélből és ismét az őrfa mellett fogtak rá. így a hajó lassan fölhaladt az előre kivetett vasmacskáig. A kukázáshoz minden alkalommal külön fogadtak embereket, mert a hajó személyzete ezt a nehéz munkát nem tudta volna elvégezni.
Ahol sem lóvontatással, sem gyalogos vontatással nem boldogultak, vagy megfeneklett, zátonyra futott a hajó, ott gugorázni kellett. A gugorázást, a fahajók víz ellen vontatásának ezt a sajátos módját Tömörkény István több helyütt említi, sőt le is írja „vízenjárók”-ról szóló novelláiban.


A gugorázó hajónak két vasmacskája volt. Amikor látták, hogy parti vontatással nem juthatnak tovább, lemacskáztak. A másik macskát, aminek hosszú kötele volt, ladikba tették és föleveztek vele a folyón, ameddig a kötél hossza engedte. Ott kivetették, majd visszatértek a hajóra és a kötelet fölerősítették a gugorára, más néven cigánytekerőre. A gugora oszlop az első bason, amibe lyukakat fúrtak a két gugorarúd számára. Ezekkel a rudakkal forgatták a gugorát, amire föltekerődött a kötél és a hajó ilyen módon valósággal „fölcsavarta magát” a vasmacskáig. A gugorázás nehéz munka volt. Ha erős volt a folyó árja, előfordult, hogy a gugora visszafelé kezdett forogni és a sebesen forgó gugorarúd még embert is ölt.
A gugorázásnak másik módja az úgynevezett parti gugora. A parton ástak egy ötven centi mély gödröt, abba beleállítottak egy vastag fenyőszálfát. Jó két méter magasan állt ki a földből. Két felül cövekhön kikötötték, hogy erősen álljon. A hajóvontató kötelet háromszor rátekerték a fenyőre, kihagytak egy „csülköt”, abba beledugtak egy rudat és azt forgatták, így föltekerődött a kötél a gugorára és ehúzták a hajót a zátonyrul. A gugorázással bizony lassan haladtak, jó volt, ha naponta néhány kilométert megtettek.

A hajósok kötelességei

Gabonáshajókon a kormányoson kívül 4–5 hetes (hetibéres) volt. Rendesen csak a kormányos volt állandó személy, a heteseket minden útra külön fogadták. Rajtuk kívül voltak még a fuharosok, akik a gazdával való megállapodás szerint csak egy bizonyos útszakaszon tartottak a hajóval. Az volt a dolguk, hogy a hajó melletti dereglyében eveztek. „Azt is tutták, hány huját köll evezni Szegedtül Óbecséig. Mikó kanyarba ért a hajó, akkó köllött erősebben evezni. Odaszót a kormányos: Keményebben! – Főátak, úgy eveztek.” Kanyarban sokszor kimentek a partra és kötélen tartották a hajót, nehogy a víz a kanyar külső hajlatában parthoz sodorja.
Zsótér János, a leggazdagabb szegedi hajósgazda különben a múlt század 40-es éveiben pontokba foglalta a hajósok kötelességeit. Ennek néhány fontosabb pontját az alábbiakban idézzük:
5. Az általánosan fogadott hajóslegények három nap (ünnep nélkül) be- és szintén három nap (ünnep nélkül) kirakodni tartoznak. Ha ez akár a kereskedők, akár a hajósgazdák késedelmeskedéséből tovább tartana, a gazda minden embernek egy napra általános bérén felül váltói 30 kr, mint Dángubát fizetni köteles.
6. Útközben az üres hajón levő legénység gazdája sekély vizén elakadt terhes hajójának megsiftelésére segédkezet köteles nyújtani. Ha általános hajóslegények voltak, a gazda hazaérkeztükkor köteles fáradságukat megfizetni, a hetesek fizetés nélkül tartoznak dolgozni.
8. A misáj szoros kötelességében állni fog: éjjel-nappal, valamint a vízre, úgy tűzre felvigyázni, a vízhányót tisztán tartani, abból a vizet rendesen kihánni.
A hajóvontatókról: A kocsisnak egész bére, kötelessége teljesítése előtt ki nem fizettetik, hanem szükségeihez képest Hujja számra fogja kinyerni fizetését.

Lulázás és dánguba

Lefelé ereszkedéskor – vőgymönetben – a fahajósok evedzővel haladtak. A timonyt leszerelték és a hajót elől-hátul térítőfával, ún. orradzófával kormányozták. Az orradzót orradzóbak, más néven studli tartotta. A studli a hajónak két pontján volt elhelyezve: az ereszkedés iránt nézve elöl, jobboldalt és hátul baloldalt. Tulajdonképpen egy 80-100 cm magasságú karó volt, amit a vasból készült studlilukba dugtak. A studli tetején több faszög állt, ezekhez erősítették gúzzsal az orradzót. Az orradzó hosszú, vékony fenyőszálból készült evező, a timony bevezetése előtt ezt használták kormányként a fahajókon.
A tiszai hajósok gyakorlatából ismert a jégtörésnek egy sajátos módja, a lulázás. Ehhez akkor folyamodtak, amikor valahol „befagytak”, vagy könnyebb teleken csak kis szakaszon állt be a folyó, ahol a megtorlódó jégtáblák akadályozták a hajózást. A jégtöréshez hatalmas, egyetlen fatörzsből kifaragott csónyikot használtak. Tömörkény így írja le a munka menetét:
„Nagy kemény fa-ladikokba beleül tíz-tíz ember, s föleveznek a jég alsó végéhez. Ott a jégre ugrál mind, csak egy marad a ladikban. A többi megfogja a ladik szélét, s derekaformáig kihúzza a jégre. Akkor megmarkolják, fölemelik s teljes erővel megint lecsapják, míg csak alattuk a jég be nem szakadt. Ilyenkor abban a pillanatban be kell ugrani a csónakba, különben a vízbe esnének...”
Veszélyes munka volt a lulázás, de a hajósgazdák bőkezűen fizettek érte, mert ha nem vitték hajóikat védett helyre, azokat a tavaszi jégzajlás tönkretette. A szegedi hajók a tápéi téli kikötő elkészülte előtt a vasúti híd alatt teleltek. Úgy mondják, itt nem fagyott be a folyó és a hídlábak a jégtábláktól biztos menedéket nyújtottak. Ezért teleltették itt a hajókat és vízimalmokat.
Idős vízenjárók azt mondják, hogy „az igazi hajósok a fahajósok voltak”. Az ő idejükben nehezebb volt a hajósélet, mint a gőzhajó és az uszály korszakában. Érteni kellett mindenhez, ami a fahajón előadódott; elviselték hosszú utakon az időjárás viszontagságait, amitől a vashajón a hajósok sokkal inkább védve voltak, és hosszú ideig távol voltak családjuktól. Ennek ellenére szerették foglalkozásukat és útjaikon akadtak könnyebb napok is, pl. amikor szelet hevertek (szél miatt vesztegelni kényszerültek), más kifejezéssel: dángováztak, dángubáztak. Ezalatt a hajóslegények a csárdában vagy a hajó orrában, a hason kártyáztak, citeraszó mellett töltötték az időt. A hajósgazda ilyenkor is fizette őket – ezt dángubának nevezték – ezért sóhajtottak föl olykor a hetesök: „Fújj még egy pár jó csizmára valót!”

Vízből élők Felsővároson

A régi fahajósok  a Tiszán Szegedtől Szolnokig s amikor a vízállás engedte, Tokajig, a Maroson Nagylakig, néha Aradig, a Kőrösön Gyomáig hajóztak. A gabonaszállítást a Tisza–Duna–Száván Sziszekig, meg Felsőkarlovicáig, a Dunán Pestig, meg Győrig bonyolították le. Voltak olyanok is, akik a Dunát Ausztriától egészen a Fekete-tengerig behajózták. A gabonáshajók visszafelé sem jöttek üresen: Piszkén mészkövet rakodtak, amit a felsőtiszaparti mészégetőkben kiégettek, Apatinból a mészégetéshez különösen alkalmas fűzfát, Szobról, Bezdánból kövező anyagot, a felső-Tiszáról sárospataki malomkövet hoztak.


Szegeden a hajósok és más vízből élők városrésze ősi hagyományok szerint évszázadok óta Felsőváros volt. A múlt században, még a gyáripar kibontakozása előtt, Felsővárost zömmel halászok, hajósok, hajóácsok, vízimolnárok, faragók, fűrészelők és más vízből élők lakták – bizonyos számú iparosréteg mellett –, és ők adták meg a városrésznek a többitől eltérő sajátos néprajzi arculatát. Ez a jellegzetes egyedi vonás, a városrészek közötti különbség századunkban részben a kapitalista fejlődés és a polgárosodás, részben a gyorsan változó divatok térhódítása folytán, jórészt már elmosódott. Régen azonban még viseletéről is meg lehetett különböztetni a felsővárosi „polgárt” az alsóvárosiaktól. A hajósok, vízimolnárok égszínkék, úgynevezett mónárkék posztóból készült zsinórozott ruhát viseltek. A felsővárosiak, mint általában a sokfelé megfordult emberek, több gondot fordítottak ruházkodásukra, ezért mondhatták ezt a városrészt a népnyelvben „kényös város”-nak.

Fahajósok a parton

Amikor a szegedi vizenjárók egy-egy hosszabb útról hazaérkeztek (hosszúutas hajókkal), vagy a tiszai hajósok itt horgonyt vetettek, benépesültek a felsőtiszaparti kocsmák. Minden vízi foglalkozást űzőnek megvolt a maga kocsmája. A Római körúton, a Rozsi-féle vendéglőbe a kotrósok, más néven bágerosok jártak. A Maros utca elején, Tombácz Márton vendéglőjében a fahajósok, Mónus Pali vendéglőjében pedig a vashajósok ütöttek tanyát. Híres volt a Makai utcában Móra Ilka vendéglője és „Mása szülém” kocsmája (Lippai-féle vendéglő) a Tabán utca sarkán. Még a tutajosoknak is volt egy eléggé rozoga kocsmájuk a Felső Tisza-parton.
A fahajókon történő gabonaszállítás megszűntével a régi hajósok átmentek a vashajókra, uszályokra és ott szolgáltak tovább. 1906-ban Tömörkény arról tudósít, hogy még a vízen való vásárra járás tartja magát a régi formájában. Az alsó Tiszáról hét bárka, Makóról egy nagyobb bárka érkezik hetipiac előtti napok délutánján (kedden és pénteken délután) a városba. Kikötőjük a „híd lábjánál” volt, a halászbárkák fölött.
Az 1920-as és 30-as években a homokos hajózás nyújtott megélhetést néhány száz szegedi hajósembernek. Évek múltával azonban ez is hanyatlott, s amint csökkent az új építkezések száma, természetes visszaesés mutatkozott a homokhordás méreteiben is. A homokos hajósok életformája már sokban különbözött a régi fahajósok életétől. Ők végezték a homokkubikolást is, de nem voltak olyan sokáig távol a családjuktól, mint a gabonáshajók hajósai. Leggyakrabban a Klárafalvánál levő 12-es kilométerkőig vontattak és onnan hozták a finom, szemcsés marosi homokot. Munkájuk az 50-es évek eleje óta azzal is könnyebbedett, hogy a homokkirakodásnál szalagot használnak, ami fölöslegessé teszi a megterhelt kubikostalicskának a keskeny, meredek járón való föltolását.



Az előző részben: A szegedi hajóépítők, a superek
A következő részben: A szegedi hajózás néprajza
Felhasznált irodalom:
Juhász Antal: A tiszai tutajozás és a szegedi super-mesterség
Móra Ferenc Múzeum évkönyve, 1960-62, 117-146