2017. január 21., szombat

A szegedi városrészek története: a Palánk – utcák, kocsmák, cégérek

Sorozatunkban Bálint Sándor írásainak felhasználásával bemutatjuk Szeged néhány nevezetes városrészének történetét.
Az újkori Szeged városmagja a Belváros, ősi, halódó nevén Palánk. Szeged, illetőleg a Palánk vendégfogadóiról a 18. századot megelőző időkből nincsenek adataink. Lehetséges, hogy az ideérkező idegenek addig a kolostorok, vendégszeretetét élvezték. Egy 17. századi adat szerint raguzai kereskedők az alsóvárosi kolostorban találtak szállásra. A 18. században Szeged katonai garnizonná, jelentős kereskedővárossá, fontos tiszai átkelőhellyé válik.




A számos átutazó hivatalnoknak, katonatisztnek, kereskedőnek vendégfogadók állnak rendelkezésére, amelyek a tanácsháza és a nagypiac szomszédságában nyílnak meg. Szép sorjában következnek az egyik fogadóról elnevezett Feketesas utcában.

Cégérek


Ismeretes, hogy a régi idők írástudatlan embere számára a boltokat, fogadókat, cégérükről nevezték el. Idézzük itt fel főleg Beck Pista visszaemlékezései nyomán a régi szegedi cégéreket, amelyeket olykor még mai öregek is emlegetnek.
A boltcégérek között legrégibb volt Rókuson, a budai országúton a Három kereskedőhöz címzett vegyeskereskedés. A cégtábláján magyar, német és török kereskedők voltak ábrázolva, amint egymással cukor, kávé és törökpipa fölött alkudoznak. Ez a kereskedés már a 18. század végén fönnállott.
Régi és érdekes boltcégér volt a Szentháromság utcai Molnár-féle házban A kengyelfutóhoz címzett szatócsbolté. Ennek táblája egy jó távlattal festett utcát ábrázolt, amelyen a kengyelfutó szűk trikóban, kezében lovaglóvesszővel, az utcagyerekektől kísérve fut. Ezt a cégtáblát Nagy Ferenc festőművész festette az 1840-es években. Ugyancsak Nagy Ferenc festő festette Weinglein Ferenc fűszerkereskedőnek a cégtábláját, amely A polgárhoz volt címezve és az 1840. évben újjáalakult szegedi lovas polgárőrség egyik tipikus alakját, egy rókusi disznóvágót ábrázolt.
Művészi kivitelű boltcégér volt a Vitkovszky rajztanár által festett és az Oskola utcai Egressy-féle házban, egészen az árvízig fennállott Zum Soldaten nevezetű pálinkás bolt cégtáblája, amely egy szegedi háziezredhez tartozó, 46-os bakát ábrázolt csákósan, fehér Waffenrockban és fehér vállszíjon lógó panganéttal. Ezt a képet, valamint Nagy Ferencet, későbbi átfestésekkel tönkretették.
Érdekes cégtáblát festett Bloch akadémiai festő apjának szatócsboltjára. Ez ugyanis III. Napóleont ábrázolta a vegyeskereskedés tárgyaiból összeállított arcképben, melyben az orrot egy vörös cseréppipa jelképezte. Szegedi egyenruhás polgárok alakjait korhű öltözetben festették meg Aradi József és Gera szabók cégtábláján.
Érdekes hármas tagozatú tilalomtábla volt a szegedi hajóhídnál is, amelyet Joó Ferkó szegedi piktor, Dankó Pista apósa festett. E tilalomtáblán az első kép: egy pörgekalapos, kislajbis, bőszájú inges-gatyás parasztember hosszú bottal, kezében vörös pipával, nagy füstöt eregetve kilép. Oda is van írva: Tilos a dohányzás. Alatta a második kép. Ugyanolyan parasztember kocsin ülve, a futó lovak közé vág. Aláírás: Tilos a sebes hajtás. A legalsó harmadik kép: az ábrázolt személyt deresen, egy nagybajuszú, kékdolmányos, tarkazsinóros hajdú mogyorópálcával üti. Ezen nem volt írás, de mindenki világosan megértette belőle, hogy a hídon való dohányzásért, sebes hajtásért bot jár. Ez a feudális időket idéző tábla is elpusztult.
A szegedi vendégfogadókat is cégérükről lehetett fölismerni. Talán a Feketesas volt köztük a legrégibb. Épülete, hatalmas beszálló udvarával, ma is áll. Tömörkény István, akinek édesapja itt fogadós volt, gyermekkori emlékeit így örökíti meg:
„Az öreg Feketesasban mindig volt néhány sas egy ketrecben, a pincében pedig láncon rókafiak lakoztak. Az udvaron szabadon sétált a gólyapár, meg a gödény, ellenben a sündisznók az istállóban tartózkodtak. A padlás tele volt galambbal, a folyosókon kalitkában fülemülék és beszédes mátyásmadarak éltek, amik kedélyesen lebetyározták az érkező vendéget. Nagy kutyák egészítették ki a társaságot, amelyek a nagy macskákkal állottak kitartó háborúban. A tetőket nagy fényes farkukkal büszke pávák söpörték és csúnyán kiabáltak. És öreg vendégfogadósok jártak-keltek az utasok, kocsisok és mindenféle állatok között és szép kasamadinereket mondtak, és ha olyan olcsó volt is a fogadójuk, hogy ráfizettek, hát akkor is csak csinálták tovább ezt az életet. Főnöki jelvény gyanánt aranybojtos házisapka volt a fejükön, a zsebükben pedig hosszú, ezüst tubákos szelence, abból kínálták reggeltől estig az arra alkalmatos embereket.”

Vendégfogadók és kocsmák

A Feketesassal átellenben, a Feketesas és Károlyi utca sarkán ma is áll a régi Hételektor, másként Hétválasztó épülete. Ezt a vendéglőt, illetőleg kávéházat főleg bennszülöttek látogatták: Erdélybe, a régi „Oláhországba”, Szerbiába is fuvarozgató nagykocsisok, disznóvágók, mészárosok, hajósgazdák, superok, cincárok, azaz juhvágók, szappanfőzők, különféle kupecek, mesteremberek, akik itt szerezték a világról való értesüléseiket. Ugyanis a Pest–Szeged–Temesvár között közlekedő gyorsparaszt, vagyis gyorskocsi vállalat fogata a Hétválasztó előtt szokott megállani. Ilyenkor a vendégfogadó kis házi harangját meghúzták, mire a lacikonyhából, nagypiacról, környékbeli boltokból összesereglettek a kíváncsiak, hogy híreket halljanak az utasoktól, főleg a kocsistól, aki régi ismerősük volt.
A Hétválasztó mellett volt már a 18. században is virágzó Arany sas és Arany páva fogadó, hatalmas beszálló udvarral, főleg a nép fiai, így a tanyaiak számára. Az Aranypávában volt a pávaparlament, ahol az első világháború előtt a 48-as képviselők és korteseik a tanyai néppel hetipiacos napokon találkoztak. A valamikor igen jómódú juhászok is itt tartották gyapjúeladás, illetőleg vásározás után hangos dáridóikat. Az Aranypáva régi gazdájáról egyébként régi öregek azt beszélik, hogy Rózsa Sándornak, betyároknak és pusztai embereknek a legjelesebb orgazdája volt.
Itt, a Feketesas utcában, a mai Vasúti Üzletigazgatóság (ma MÁV székháza) helyén elterülő, Ferencpiac néven emlegetett szénapiacon volt a hetelőkocsma, vagyis a hetelőre rendelt parasztok várakozóhelye. „1848-ig – írja a szögedi magyar néven is emlegetett Beck Pista, akinek alakját többek között Móra Ferenc is megörökítette – a szabad királyi városok polgári előfogatot nem tartoztak kiszolgáltatni, azért a vármegyei jobbágyok rendeltettek be Szegedre, hogy az itt keresztülutazó katonatiszteket, hivatalnokokat innét a legközelebbi állomásig elfuvarozzák. Ezek az előfogatos parasztok ... a hetelő kocsma udvarán, az állás alatt dángubáztak (ácsorogva várakoztak), várva az érkező vendégeket, akik a városházánál jelentkezvén, a városi kvártélymester által vezettettek a hetelő kocsmába.” A név onnan származik, hogy ez a jobbágyi szolgálat hetenként váltakozott a környékbeli faluk között.
A Palánk régi vendégfogadói közül ismeretes még az Ötpacsirta a mai Oroszlán utcában, a Fehérköröszt a Somogyi utcában, a romantika Rousseau kultuszára utaló Vadembör a Dugonics téren, a Háromkirály a mai Klauzál téren, a Háromkorona a zsidótemplom táján. Ez utóbbi két név a napkeleti Háromkirályokra, a vendégfogadósok és utasok ősi, középkori védőszentjeire utal. Róluk kapta nevét a Háromkorona, a víz után Korona (napjainkban pedig a Hajnóczy) utca.
„Kecske-trafik” (Oskola és Tömörkény u. sarok)
A kávéházak közül a következők híre maradt fönn: Unikornis (egyszarvú), Palatínus, amelynek emlékezetét a mai Nádor utca őrzi, az elnevezés pedig a reformkorra, József nádor idejére emlékeztet. Az egykori Templom téren álló Zrínyi kávéház nevét az abszolutizmus hazafias borongásai ihlették. Különösen híres volt az Aranyoroszlán, az Oskola és Oroszlán utca sarkán. Itt darvadozott Petőfi Zoltán, majd Mikszáth Kálmán. A házat feltűnővé teszi a sarkán álló kőből faragott hajóorr is, amely régebben jellegzetessége volt a városnak: a Tisza után élő emberek hajléka előtt állott. A századforduló táján a kecsketrafik költözött bele. Nevét cégéréről, egy két lábon álló, szivarozó kecskéről kapta. A nevet szellemes öngúny szülte, gazdája ugyanis valamikor szabómester, tréfásan csúfoló szegedi szóval kecske volt. A Hungária az Oskola utca déli végén, a régi Hungária szálló épületében, az örökvilágosság a Feketesas, a Tigris-kávéház pedig a Szentháromság utcában állt.
A palánki, főleg Tisza menti kiskocsmák, vendéglők közül a cégérről kapta a nevét az Aranypotyka, Durbincs, Háromfejsze, Kékgolyó, gazdáiról emlegették Onozóné és Kis Julcsa kis kocsmáját. Különösen Onozóné szegedi nevezetesség volt, amelyet Tömörkény számos elbeszélésében, Juhász Gyula pedig egyik versében (Tömörkény asztalánál) is megörökít.
Említsük meg itt is a simindzsia néven ismert szerb édességboltokat is, amelyek az egykori Templom, másként Egyház téren, a régi gimnázium körül álltak.

Utcák a Palánkban

Oskola-Oroszlán utca sarok
A Palánk múltja, emberi világa egykori utcaneveiben is visszatükröződik. Árvíz előtti főutcája az Oskola utca, amely a déli részén, a mai modern árkádsoros tér északi felében fekvő, Dömötör templomhoz támaszkodó régi piarista gimnázium épületétől kapta a nevét, öreg alsóvárosi- parasztemberek Palánki utca néven is emlegették. Nyilván vele azonos az 1522. évi tizedlajstromban említett Plathea Magna is.
Az Oskola utcától keletre, vele majdnem párhuzamosan haladt az ívszerűen meggörbülő Piarista utca, amelynek a Dömötör templom keleti oldalához épült piarista rendház volt a névadója. Az árvíz után a híres piarista nyelvtudósról a Révai utca nevet kapta (Révai Miklós szegedi diák volt). Az utcának egy kis töredéke máig megmaradt. Lehetséges, hogy ez volt az 1522. évi jegyzékben szereplő Plathea Sancti Demetrii.
A Piarista utca és a Tisza-part között, párhuzamosan a mai klinikakerten végighúzódó, sikátorszerű utcának eredetileg Szivek, majd Szív utca. volt a neve. Az elnevezés nyilván a piarista rend régi címerében szereplő és a rendház homlokzatán látható, egymásba fonódó két szív szemléletéből származott.
A Szív utca délen a Szekfű utcába torkollott, amely a Piarista utcát kötötte össze a mai idegklinika épülete táján a Tisza-parttal. A Szekfű utca nevének eredete ismeretlen. Vagy egy ott lakó család neve, vagy pedig valami szegfűszerű házdísz után kapta a nevét. A 18. század végén mindenesetre dolgozik Szegeden egy Szegfű nevű lakatos. Itt volt a 2. számú házban Gárdonyi Gézának egyik szegedi lakása.
Oskola utca
Délebbre, szintén Ny–K-i irányban halad, de már a Templom, régebbi térképeken Egyház térről, vagyis a Dömötör templom előtti térről kiindulva a Sörház utca, amely nagyjából a mai szemklinika helyén elterülő városi sörfőző házhoz vezetett. A Sörházból a múlt század második felében kaszárnya lett, amelynek a lakosság nyelvén sörházkaszárnya, illetőleg a sörfőzők védőszentjének, Szent Flóriánnak az épület homlokzatán látható szobra után flóriánkaszárnya volt a neve. Szintén a szemklinika helyén állott az egykori Stifthaus (hadapródiskola) is, amelyet Czímer Károly szerint Vedres István épített.
A Sörház utca az árvíz után az Ipar utca nevet kapta, mert 1860 táján Mása Miklós gazdag tanyai polgár, aki Dugonicsot lovasszoborral akarta megtisztelni, két utcára szolgáló emeletes házat építtetett a Templom térre. Itt volt eleinte a Zrínyi kávéház, majd az ipartestület székháza, vendéglővel. A szép romantikus házat az 1920-as évek végén bontották le, amikor a nagy egyetemi építkezések elkezdődtek. Mint ismeretes, az Ipar utcában (13. sz.) volt Káló Antal gombkötőmester lakóháza, egyben Petőfi Zoltánkának szállása, majd a Káló unokának, Juhász Gyulának szülőháza és otthona. Lebontása a költőt nagyon megindítja:

Kárász utca 15.
Eltűnik egy ház. Alacsony tetővel
Nem ostromolta gőggel az eget,
Míg állt, nem tűnt fel senkinek e tájon,
öreg anyó volt, élt már eleget,
De nekem a szívembe vág a csákány,
Mely falait lebontja, mert nekem
E ház volt gyermekségem, ifjúságom,
E szürke ház volt színdús életem...

Itt virrasztottam álmaim fölött én,
Mint kapitány a süllyedő hajón,
A földet kémlelőn, mely ott dereng már
Egy új hajnalban. És majd hallgatom,
Hogy cseng a csákány, görnyed a gerenda,
Hogy dolgozik, ront, bont a faltörő,
Hogy épül álmon, harcon és kudarcon,
Egy élet romjain túl a jövő!
                                              (Egy ház)


Az ipartestület déli szárnya mentén húzódott a már középkorban is előforduló Árokhát (1522. Plathea Arokhath), későbbi nevén Árokpart, sőt ragozva Árkon, vagyis a Palánkot övező sáncnak déli, belső partja. Egy kétes hitelességű adat szerint az Árokpartot a bevándorló balkáni népelemekről a múlt század elején Bunyevácszél néven is emlegették.
A legrégebbi kép a Somogyi utcáról – 1872

Az Árokpart nyugati vége a Templom térre szolgált. Itt állott a 18. század nagy pestisjárványaira emlékeztető, régi Rozália-kápolna (1739). Ezt a barokk kápolnát a tiszai árvíz romba döntötte. Másik épült a helyén, amelyet a nagy egyetemi építkezések idején a Lechner térre telepítettek át.
Az Árokpartot „a Víz után” feltöltötték és az Árpád utca keletkezett a helyén. Ennek utolsó nyomai a Béke-épület emelésével tűntek el. Az Árokhát házsora már ősidők óta lakott volt, déli része azonban csak „a Víz után” épült be. Ide került a piarista gimnázium és vízműtelep.
Fekete ház
Az ősi Palánkot nyugaton egészen a Vár délnyugati sarokbástyájáig a Sáncpart védelmezte, amelynek a Feketeház tájáig terjedő szakaszát, tehát a mai Kelemen utcát, már régebben betöltötték. Déli szakasza, a mostani Zrínyi utca, csak a Víz után tűnt el. ,,Szép neve van – írja Tömörkény István – a Zrínyi utcának, de az öreg polgárok ma is csak Sáncpartnak nevezik, aminthogy csakugyan az is volt ezeknek előtte.”
A Sáncpart keleti szélén barokk és klasszicizáló földszintes házak épültek, amelyek csak 1928 táján kerültek lebontásra, hogy a püspöki palotát építsék helyükre. A Sáncpart vizének a Palánk ipari életében is volt jelentősége, mert több kékfestő, így az Auer és Wiedermann család háza, illetőleg telepe állott itt.
A mai Hősök Kapuja táján állott a 18. században egy Mária-kápolna, amelyet a bevándorolt német polgárság épített és Mariahilf-Kapelle néven emlegetett. A kápolnától származik a Boldogasszony sugárút vízelőtti neve: Segítő Boldogasszony út. Érthető, hogy e közeli régi patika titulusa is Segítő Boldogasszony volt.
A mai Vitéz utcának a Segítő Boldogasszony úttól nyugatra eső része Nagyfestő utca néven volt ismeretes, mert Nagy Ferenc érdemes festőművész lakott itt a múlt század derekán. A keleti rész a Háromfejsze utca nevet viselte, a már említett és három fejszét ábrázoló kocsma cégére után. Ide vízenjárók, főleg superok, hajóácsok jártak darvadozni, akiknek superplacc néven emlegetett egyik hajóépítő telepük itt volt a mai gyermekklinika tájékán.
A mai Somogyi utca Oskola utcától keletre eső részének Köröszt utca volt a neve, ami világosan útkereszteződésre utal. A Dugonics tér és Oskola utca közötti rész viszont az itt lakó jómódú, hasonló nevű család után a Mészáros utca nevet viselte. A Mészáros utcából északra két ősi, szűk utca nyílt, amelyeknek töredékei máig megvannak. A mai Bajza utcának régebbi neve Bába utca volt, amely nyilván családnévi eredetű. Többek között ez volt a neve a múlt század egyik híres szegedi nyomdászfamíliájának, amely Tömörkény első könyvét (Szegedi parasztok és egyéb urak), de Palotás Fausztin, Békefi Antal, Pósa Lajos, Kálmány Lajos számos művét is kiadta. A név különben már az 1522. évi tizedlajstromban is előfordul. A másik, Nádor utcának vízelőtti neve Palatinos utca volt, egy már említett kávéház után.
Az Oroszlán utca Klauzál tér felől eső és nagyjából a mai Deák Ferenc utcáig terjedő kis részének az egykori vendéglő cégére után Ötpacsirta utca volt a neve és a mai zálogház épületének tájékán kis térbe öblösödött. Egy 1811-ből való tervrajz szerint még két kis zsákutca is ágazott ki belőle. Könnyen lehetséges, hogy a terecskén valami szobor is állott. Az utca folytatásának egészen a Tisza-partig egy oroszlános pékcégér, esetleg az Aranyoroszlán kávéház után Oroszlán utca lett a neve. Az Oskola utca és Tisza-part közötti rész az itt lakó Tömörkény István után később a Tömörkény utca nevet kapta. Tömörkény háza egyébként azelőtt Ferenczi János néptanítóé, a szegedi népnyelv régi derék kutatójáé volt.
A Tömörkény utcából északra nyíló kis Béla utcának vízelőtti neve Kéménysöprő utca volt, mert itt lakott a déltiroli eredetű Kontraszti kéményseprőmester, öregek jól emlékeznek rá, hogy a Piarista utca szerbtemplom körüli részén, továbbá a mai Tömörkény utcában élt az árvíz előtt a szegedi szerb polgárság és értelmiség javarésze. A városnak ez a társadalmi rétege már sok évtizeddel ezelőtt eltűnt: vagy beolvadt a magyarságba, vagy pedig az 1878-ban függetlenné vált Szerbiába vándorolt.
A mai Victor Hugo (azelőtt Aradi) utca táján volt a kanyargós Kígyó utca. Az itt elterülő régi Szabadság térről, Kossuth beszédéről már megemlékeztünk.

Utcák a Külpalánkban

Eddig az ősi Palánk régi utcáiról volt szó. Most nézzünk szét a Külpalánkban, tehát az Eugenius árkától övezett területen, amely a 18. században kezd benépesedni.
Először a Kárász utca bontakozik, amely a Kárász családnak máig álló, a múlt század első felében (1845) teljesen újjáépített, kúriaszerű lakóháza után kapta a nevét. A gyönyörű épület tervezőművészét sajnos nem ismerjük. Iparművészeti munkáit azonban szegedi mesterek végezték. 1849 nyarán Kossuth Lajos kormányzó lakása s a minisztertanácsok színhelye volt. Erkélyéről hangzott el Kossuth utolsó hazai beszéde. 1857-ben pedig Ferenc József és Erzsébet szállott itt meg. 1918. november 1-én a forradalmat innen jelentette be Móra Ferenc Szeged népének.
A mai Kölcsey utca helyén a Könyök utca, amelynek szögben elhajlott az alakja és magában foglalta a mai Kelemen utca Kölcsey és Somogyi utca közé eső részét is. A mostani Kárász, Kölcsey, Kelemen, Somogyi, Nádor, Oroszlán utcától és Klauzál tértől közrezárt terület ugyanis az árvíz előtt egységes telektömböt alkotott. A Könyök utca keleti végén épült 1857-ben a Feketeház, amely ezt a népies elnevezését külső vakolatszíne után kapta. Mellette állott a régi színház, amelynek emlékét tábla őrzi. A Könyök utca nyugaton a Feketesas utcába torkollott, amely nevét a 18. században itt álló Feketesas vendégfogadótól kapta.
Említettük már, hogy a mai Kígyó utcának és folytatásának, a Hajnóczy (Korona) utcának régi együttes neve Háromkorona utca volt. A mai Gutenberg utca vonala az árvíz előtt még igen görbe és vízállásos volt: belső részének Mély árok utca, a külsőnek pedig Ördögluk utca volt a neve. A Nagy Jenő és Attila utca közös neve Némöt utca volt, mert itt a 18. század folyamán sok német mesterember épített magának házat. A Püspök tér és Rákóczi tér táján álló nagykaszárnya és kiskaszárnya ihlette a Nagykaszárnya (ma Tábor) és Kiskaszárnya (ma a Tisza Lajos körút egy része), továbbá s régi törökverő generálisokról elnevezett Eugên (ma Püspök) és Laudon (ma Mikszáth Kálmán) utcaneveket.
A mai Jósika utcának az árvíz előtt Kocsonnyás utca volt a neve. Az elnevezés onnan származik, hogy a múlt század első felében itt volt egy Kovács nevű embernek a Zöldág kocsmája, ahol mindig igen jóízű kocsonyát lehetett kapni. A Kovács családnak ez az ága innen kapta aztán a Kocsonnyás Kovács melléknevet is. Ennek sarjadéka Kovács István, régi érdemes építőmesterünk is, aki többek között a lebontott vár faragott köveit az utókor számára megmentette.
A Kocsonnyás utca északi folytatásának Törökfej utca volt az eredeti neve, egy kőből faragott, turbános török fej után, amely eredetileg nyilván kocsmacégér volt és később az említett Kovács Istvánnak a múlt század hatvanas éveiben épült házára (ma Kossuth Lajos sugárút 27, az utca északi torkolatában) került. Az utca jellegzetes szép nevét az árvíz után Török utcára szürkítették. Ebben az utcában született (1870. március 3.) és nevelkedett (a 6. számú házban) Maróczy Géza világhírű sakkmesterünk, egyébként egy ezermester rókusi lakatos fia. Ő fúrta a Mars téren az első szegedi artézi kutat.
A Palánk északi részének jellegzetes utcanevei a Városistálló (ma Szilágyi) utca. Itt volt a város fogatainak istállója, továbbá a bitang, azaz gazdátlan jószágnak őrzőhelye. A mai Madách utcának mély fekvése miatt Vőgy utca volt a neve. Az Arany János utca árvíz előtti neve Tükör utca volt, egy régebben itt lakó Spiegel nevű pékmester után. A Takaréktár utcát Élésház utca néven ismerték, mert itt, nagyjából a mai fürdőépület helyén állott a katonai élelmiszerraktár, amelyet a nép Prófontház néven is emlegetett. A mai Szent Mihály utcának Szent Mihály köz, a Kazinczy utcának pedig a vár közelsége miatt Sánc utca volt az árvíz előtti neve.

Piacok, fiákerek, bérkocsik

Roosevelt téri régi halászcsárda
A Palánk régi terei, piacai közül már szóba került a Halpiac, vagy Makaipiac (Roosevelt tér), középkori nevén Latrán. A mai Dugonics tér régi neve Búzapiac, a Széchenyi téré Nagypiac. Ennek északkeleti, Horváth Mihály és Vörösmarty utca közötti, akkor még beépítetlen részén állott a Szénapiac. A mai MÁV Igazgatóság palotája helyén a már említett Ferencpiac terült el.
A régi Palánk közlekedésének meggyorsítására szolgáltak a fiákerok. Először 1846-ban egy Burger nevezetű bognár állított ki a városház elé két ódivatú, bőr rugók között himbálódzó fiákért, de senki sem mert beleülni, mert szégyellt volna a városban kocsikázni. A vállalat ekkor megbukott. Amikor azonban 1854-ben megnyílt a Pest és Szeged közötti vasútvonal, amelynek állomása egy ideig a mai rendező, öreg szegediek ajkán randzsér volt, szükség volt fiákerközlekedésre. Szegeden a legtöbb fiákerba szürke ló volt fogva, hogy szerencsét hozzon hajtójára, s utasára egyaránt.
Meg kell még említenünk, hogy a múlt század derekán voltak csörgős bérszánkók is. Ezekbe azonban akkoriban inkább csak vidám fiatalurak és szömélyök ültek. Hogy a figyelmet magukra irányítsák, ezek a könnyűvérű fehérnépek kikötötték, hogy a hajtók ügyes fölfordulást rendezzenek velük.
A mai villamosközlekedés őse 1883–1908 között a Nagyállomás és a Rókusi állomás között a lóvonat volt. Tömörkénytől tudjuk, hogy a hordárok régebben arra is vállalkoztak, hogy a színházból, bálákból hazatérő asszonynép előtt lámpával világítsanak a macskaköves, sáros utcákon.
Bálint Sándor


FORRÁSOK ÉS IRODALOM
BAINVILLE JÓZSEF: Sz. Kir. Szeged városának helyzetterve. 1850.
BÁLINT SÁNDOR: Szegedi utcanevek. Délmagyarország, 1943, 98, 127. szám.
BÁLINT SÁNDOR: Szegedi Szótár I–II. Budapest, 1957.
BÁLINT SÁNDOR: Szeged városa. Budapest, 1959.
BALLÁ ANTONIUS: Mappa ichnögraphica Liberae Regiaeque Civitatis Szegediensis... 1777
BECK PISTA: A szegedi régi laci-konyháról. Szegedi Napló, 1905, 131. sz.
BECK PISTA: Régi szegedi cégérekről. Szegedi Napló, 1905, 266. sz.
CSERZY MIHÁLY: Öreg Szeged. Szeged, 1922.
Cs. SEBESTYÉN KÁROLY: Szegedi utcák. Szeged, 1928.
Cs. SEBESTYÉN KÁROLY: A szegedi Palánk. Szeged, 1933.
Cs. SEBESTYÉN KÁROLY: Szeged régebbi városképének kialakulása. Szeged, 1933.
JENŐFI ÉVA: Adatok a szegedi német telepesek és céheik történetéhez. Budapest, 1932.
KOVÁCS JÁNOS: Szegedi emlékek. Szeged, 1895.
KOVÁCS JÁNOS: Szeged és népe. Szeged, 1901.
KOVÁTS ISTVÁN: Egy szegény pórfiú önéletrajza. Szeged, 1885., Kézirat.
KRÓL OSZVALD: Szeged sz. kir. város térképe. 1931.
PATTERSON, J. ARTHUR: The Magyars Their Country and Institutions. London, 1897.
REIZNER JÁNOS: Szeged története I–IV. Szeged, 1900.
SZIGETHY VILMOS: A régi Szegedből az újba. Szeged, é. n.
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: Az arany pávához. Szegedi Napló, 1914, 81. sz.
egykor.hu