2012. október 6., szombat

„A művészet kitisztítja a kutató fejét...”

A REÖK-palotában október 28-ig látható az a tárlat, melyen Datki Zsolt neurobiológus-infrafotós fényképeivel a látható fényen túli világba tekinthetünk be. A megnyitón Penke Botond akadémikussal beszélgettünk a fotózásról, Zsoltról és a művészetekről.



A REÖK-palota átriumában barátok, kollégák, pályatársak, amatőr és profi fotósok voltak jelen azon a tárlat megnyitón, ahol Datki Zsolt neurobiológus-infrafotós művészien megkomponált fényképeiből látható összeállítás. Ebből az alkalomból a fotózásról, a fotósról, és a művészetnek a kutatók életében betöltött szerepéről beszélgettünk Penke Botond akadémikussal.

– Professzor úr, ön hogyan találkozott először a fényképezéssel?
– Jómagam a fényképezés kémiájából vizsgáztam, ami abban az időben elég bonyolult volt, hiszen rengeteg módszert létezett. Az 1800-as években borzalmas lassú kémiai reakciók voltak, az ezüstbromidos-eljárás ezt már meggyorsította. Ilyen és ehhez hasonló dolgokból azután jelesre vizsgáztam. Nagyon örültem neki, mert legalább a fényképezés technikai oldalát megismertem.
De itt nagyjából meg is maradtam, mert rájöttem, ha a családban én fotózok, akkor valakinek vagy a feje, vagy a lába lemarad a képről. Ha tájképet csináltam, akkor az tele van műtárggyal, villanykarókkal, vezetékekkel. Ezért úgy gondolom, nem biztos, hogy a Jóisten engem is fotósnak teremtett. De ezzel együtt megpróbálok megérteni egy olyan barátot, mint Zsolt.

– Milyen a kapcsolata Zsolttal?
– A korkülönbség közöttünk óriási nagy. A fiam, de inkább az unokám lehetne, de ez tényleg nem jelent semmit, mert 12 éve valóban nagyon jó baráti viszonyban vagyunk. Zsolt egy egyenes, székely gyerek. Nagyon sok minden összeköt bennünket: én is reformátusnak voltam felnevelve és mind a ketten elég makacsok vagyunk, mondhatnám keményfejűek. De tudunk engedni is, ha kell. Az elmúlt több mint egy évtized nem volt könnyű, de nem egymás miatt. Zsoltnak nagyon nehéz volt állampolgárságot szereznie, nem úgy, mint az manapság lenne.

– Mennyire gyakori az, hogy egy tudományos kutató művészetekkel foglalkozik?
– Azt mondhatom, hogy nagyon jellemző, mert a tudományos kutatás elég nagy feszültség alatt folyik, sokszor egy igazi taposómalom. Egy olyan rabszolgamunka, ami minden nap ismétlődő, mondhatnám unalmas tevékenységgé tud fajulni. Azt szoktuk mondani, hogy egy héten egyszer örülünk, és mégis hét napig jár az agyunk. Emiatt a kutatóknak egy jelentős része ilyen művészi tevékenységbe próbál kitörni, egy másik önmegvalósítást találni.
Egyik barátom, Hajós György, aki Budapesten kiváló szerves kémikus, például emellett remek orgonista. Ismerek olyanokat, akik csodálatosan festenek, természetesen hobbiszinten. Én magam inkább csak írok, igaz, hogy csak a család, a gyerekek, unokák számára. De szinte mindenkinek, akit én ismerek, van valami ilyen jellegű tevékenysége.



– Ez mennyire szolgálja a tudomány épülését, a fej kitisztulását?
– Nem csak ezt érik el vele, hiszen például Zsoltnak nagyon közel van a munkájához ez a fajta hobbi, mert ő enélkül is mindig a fénnyel dolgozik. A többieknek, aki például orgonán játszik ez egyfajta levezetése a mindennapok feszültségének. És ha egy ilyen művészeti tevékenységgel feltöltődik az ember, akkor másnap teljesen tiszta fejjel tud gondolkodni.

A kiállítás október 28-ig látható a REÖK-palotában