2014. február 20., csütörtök

Munkácsy Mihály – 1844. február 20. – A Honfoglalás Szegeden

Ezen a napon, 1844. február 20-án, 170 évvel ezelőtt született Munkácsy Mihály – eredeti nevén Lieb Mihály –, a magyarországi realizmus egyik legkiemelkedőbb egyénisége.



  • 1844. február 20-án született Munkácson Lieb Leó Mihály és Reök Cecília gyermekeként.
  • 1850 Előbb édesanyja, majd apja is meghalt.
  • 1854-1858 Asztalosinasnak tanult Békéscsabán, majd a segédi bizonyítvány megszerzése után Aradra ment.
  • 1860 Betegsége miatt kénytelen volt visszatérni nagybátyjához Gyulára, ahol először egy Fischer nevű helyi rajztanártól vett órákat, majd Szamossy Elek tanítványa lett.
  • 1863 Megfestette első olajképét, a Levélolvasást.
  • 1863-1864 Budapesten elnyerte a Képzőművészeti Társulat támogatását, lelkes pártfogókra talált Ligeti Antal és Than Mór személyében.
  • 1865 Felvették a bécsi Képzőművészeti Akadémiára, ahonnan a tandíj befizetésének elmulasztása okán fél év múlva kizárták.
  • 1866 Beiratkozott a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, mestere Wagner Sándor volt. Ekkor készült a Vihar a pusztán.
  • 1867 A Párizsi Világkiállításra utazott, ahol meghatározó hatást gyakoroltak rá Gustave Courbet művei. Elhagyta az akadémiát; megismerkedett Wilhelm Leibl német festővel.
  • 1868 Düsseldorfban megfestette az Ásító inast.
  • 1870 A Siralomház elnyerte a párizsi Salon aranyérmét. A képhez fotótanulmányokat készített.
  • 1871 Párizsba költözött, ahol műtermet bérelt.
  • 1872 Depressziós lett, öngyilkosságot kísérelt meg.
  • 1873 Öt műve szerepelt a Bécsi Világkiállításon; barátjával, Paál Lászlóval Barbizonba utazott; az év végén elfoglalta új, igen előkelő műtermét.
  • 1874 Házasságot kötött De Marches báró özvegyével, Cecile-lel, a Colpachról induló, a többek között Baselt, Genfet, Freiburgot, Milánót, Velencét, Bécset és Pestet érintő nászút egyik állomása Békéscsaba volt, ahol műtermet rendezett be, ekkor készült a Poros út I.. A Salonban kiállította a Zálogházat.
  • 1876 Bemutatta a Műteremben c. festményt, ami új alkotói szakasz kezdete volt.
  • 1878 A Párizsi Világkiállításon a Miltonnal szerepelt, amely révén új műkereskedővel került kapcsolatba Sedelmayer személyében, aki a képet Európa számos művészeti központjában bemutatta.
  • 1881 Elkészült a Krisztus Pilátus előtt.
  • 1882 Budapesten nemességet kapott Ferenc Józseftől.
  • 1884 Befejezte a Golgotát.
  • 1886 Megfestette Haynald Lajos kalocsai érsek, Liszt Ferenc, Paál László, majd amerikai utazása alatt többek között Wanemaker kisasszony portréját, valamint a Mozart halálát.
  • 1887 Felkérték a bécsi Kunsthistorisches Museum mennyezetképének megfestésére, A reneszánsz apotheozisa
  • 1890-ben került a helyére.
  • 1891 Hozzáfogott az akkor épülő Parlament számára megrendelt Honfoglalás című képhez. A műhöz különböző embertípusokról számtalan fotótanulmányt készített Magyarországon.
  • 1893-ban fejezte be a munkát.
  • 1896 Az elkészült Ecce Homot Budapesten mutatta be és részt vett a millenniumi ünnepségeken. Visszautazott Párizsba, ahol titkárával, Malonyay Dezsővel leltárba veszik a műterem állományát. Egyre romló idegállapota miatt először Baden Badenba, egy évvel később az endenichi szanatóriumba szállították.
  • 1900. május 1-jén halt meg. 

A Honfoglalás Szegeden
Munkácsy Mihály születésének 120. évfordulójára, 1964-ben Szelesi Zoltán közölt egy tanulmányt a festő és Szeged kapcsolatáról (Csongrád megyei múzeumok füzetei, 1966. 3-21. oldal). Ebben felidézi egykori szegedi tartózkodásának eseményeit és azt, hogyan került a Honfoglalás nagy színvázlata Szegedre. A vázlatokról nemrégiben elkészültek az eddigi legnagyobb, közel 700 megapixeles felbontású fotók, melyek talán soha nem látott részleteket mutatnak be a Móra Ferenc Múzeum dísztermében látható festményekről (színvázlatszénrajz).

Munkácsynak Szegedhez való kapcsolata jóval túlhaladta az általános érdeklődés és a hivatalos, szerződésbeli összeköttetésének kereteit. Számára Szeged nem csupán „megrendelőt” jelentett, hanem érzelmileg őszintén meghatotta az a művészet iránti páratlan áldozatkészség, amellyel e vidéki magyar város a honalapítást megörökítő, s az országházba szánt művének hasonló változatát kívánta vele elkészíttetni.

Munkácsy Szegeden

Munkácsy 1891 októberében járt Szegeden. Ekkor szerzett élményeihez és kutatómunkájához kötődik életművének két jelentős alkotása: a Honfoglalás alakjainak megformálása és az e művét követő szocialista hatású képének, a Sztrájk-nak koncepcionális kialakítása.
Munkácsyval Szeged közönsége 1882 márciusában „találkozott” először. E képletes ismerkedés úgy történt, hogy egy budapesti műkereskedő az itteni régi Hungária szállóban szobát bérelt ki és ebben mutatta be Munkácsy Búsuló betyár című festményét. A kiállított mű sikere nemcsak a tárlat meghosszabbítására ösztönözte a kereskedőt, hanem, hogy megszerezze és emellett bemutassa a mester Krisztus Pilátus előtt „fénynyomatú képét” is. A Szegedről Vásárhelyre vitt – alig egy hétnél tovább tartó – alkalmi tárlatnak több mint 1600 látogatója volt.
Munkácsy és a szegediek másodszori „valóságos” találkozása, kilenc évvel később, 1891 őszén történt. Ezúttal azonban az élelmes fővárosi üzletember nélkül, személyesen jött el hozzánk. Mielőtt a látogatásával kapcsolatos eseményekre rátérnénk, meg kell emlékeznünk egy epizódról, amely Munkácsy 1890 októberi magyarországi útjához kötődik. A feleségével hazatérő mester többek között egy aradi szoborleleplezési ünnepségen vett részt és neje, nővére, valamint rokona, Koós Ede társaságában megtekintette az ott rendezett képkiállítást is. Az Aradon időző Munkácsyt két szegedi művészjelölt, Kiss Sándor és Tóth Molnár Ferenc keresték fel, és bemutatták festményeiket. A mester kivált Tóth Molnár munkáit tartotta figyelemre méltónak, akit arra biztatott, hogy képeztesse magát tovább. Az aradi tartózkodás alkalmából a Szegedi Napló megemlíti, hogy Szolnokon, amíg a vonat állott, az átutazó művész a pályaudvaron egy báránybőr-süveges magyar parasztot látott. A különös alakú süveg annyira megtetszett neki, hogy azt gazdájától, a jó vásárnak örvendő paraszttól, három forintért megvette. Minden bizonnyal ez is egyike volt azoknak a ruházati kellékeknek, melyekből Munkácsy a Honfoglaláshoz szorgos buzgalommal oly sokat gyűjtött össze.

A Honfoglalás

1890 decemberére Munkácsy a Honfoglalás kompozícióját több rajzon és kisebb színvázlaton keresztül véglegesen kialakította. Mielőtt nagy festményéhez hozzákezdett volna, egész sereg adatot és korabeli tárgyat gyűjtött egybe, hogy a honfoglaláskori magyar, szláv viselet és fegyverzetre vonatkozó régészeti dokumentumok alapján hitelesen ábrázolja szereplőit. Neves budapesti archaeológusoktól, történészektől kért és kapott ez ügyben szakmai támogatást. Itt említjük meg Kacziány Ödön szegedi festőművésszel való kapcsolatát is.
Munkácsynak tudomására jutott, hogy az Erdélyből származó Kacziány, az ott élő székelyekről rajzokat, tanulmányokat készített. Munkácsy levélben kérte Kacziányt, hogy engedje át neki e tanulmányfejeket. De megbízta azzal is, hogy a szegedi múzeumban őrzött honfoglaláskori leleteket – kengyelvasakat és zablákat – rajzolja le számára. Kacziány Munkácsy kívánságát szívesen teljesítette, sőt még néhány helybeli, alsóvárosi parasztról készített vázlatát is elküldte a neves mesternek.
Az itthonról kapott régészeti, néprajzi és egyéb adatok azonban nem elégítették ki a művészt. 1891 áprilisában az a hír járta, hogy Munkácsy „... szeptemberben Magyarországra utazik, mint mondja, egy kis magyar levegővel akarja inspiráltatni magát a munkához. Terve különben a Tisza mellékéről tiszta magyar típusú modelleket vinni Párisba.” Valóban, ez év őszén, október első napjaiban – miután a nagy történelmi kép megfestéséhez Neuilly-ben külön műtermet építtetett – hazai tanulmányútra indult. Előbb Budapesten töltött bizonyos időt, majd Szentesre látogatott, ahol rokonánál, Zsilinszky Mihály akkori főispánnál szállt meg. Innen utazgatott ki egy vele érkező Ecsy nevű fényképésszel „modellszerzésre”, a környékbeli falvak parasztjai közé.
De a vendéglátó városban, Szentesen is talált olyan rég itt élő alföldi parasztokat, akikről az egyik akkori helyi lap így ír: „Világhírű festőművész, hazánk fia, a vármegyeháza udvarán pénteken és szombaton számos, leginkább a munkásosztályhoz tartozó egyénről vett egyes, kisebb és nagyobb csoportú felvételeket. Itt többek között modellül szolgált a nagy művésznek egy 87 éves öregember is, aki ősi szokás szerint még ma is befonva viseli hosszúra növesztett haját.” A mester szentesi tartózkodásához kapcsolódik az is, hogy Jósa Lászlót, egy általa tehetségesnek tartott itteni kezdő festőt, közbenjárására a Benczur-mesteriskolába állami ösztöndíjas növendékként felvették. Munkácsy Szentesről, a szomszédos Csongrádra és Szegvárra utazott, ahol bár csak rövid időt töltött, mégis sikerült az őt érdeklőkről fényképet készíttetnie.
Munkácsy úgy gondolta, hogy Csongrád megyei útja során pár napra Szegedre is ellátogat és felkeresi itteni rokonait. Érkezését a Tisza-parti városban október 12-re várták. Az állomáshoz vezető utcákon lelkes tömeg hullámzott, de a művész, közbejött elfoglaltsága miatt ekkor nem érkezett meg. Csak tizenhárom nappal később, erdélyi útja után, október 25-én lett Szeged vendége. Amikor a délutáni gyorsvonat a pályaudvarra berobogott, hatalmas éljenzéssel fogadták. Munkácsy és az őt hivatalosan kísérő Tisza Lajos az utolsó kocsiban ültek. Velük jött Szegedre Ivánkovits János és Novák József helyi országgyűlési képviselők társaságában Mikszáth Kálmán is.

Munkácsy tanyasi ihlete

1891. október 26-án, míg Munkácsy Szegeden tartózkodott, két jelentékeny „közalkotás”: a Felsőtanyai Központ és a Belvárosi Kaszinó avatóünnepsége is megtörtént. Mindkettő nevezetes esemény volt. Az utóbbi az urak, az előbbi a parasztok számára.
A Felsőtanyai Központ átadási ünnepségére Szegedről különvonat vitte a városi vendégeket, élükön Tisza Lajossal és Munkácsyval. A vonat a balástyai őrháznál állt meg, ahol az érkezőket, az előkelőségeket és tisztviselőket lovasbandérium, és a tanyák idesereglő népe fogadta. A társaság ezután kocsikon, dobpergés és trombitaszó mellett, a félórányira levő központi telepre hajtatott. Itt mintegy 8-10 ezres tömeg fogadta és üdvözölte őket. A hivatalos épületek átadása és az új kápolna felszentelése után, megkezdődött a városiak és a tanyaiak ebéddel-tánccal egybekötött közös szórakozása.
Munkácsy itt ismert meg néhány olyan idevaló parasztot, akik a Honfoglalás népi alakjainak modelljei lehettek. Erről a kedélyes kirándulásról később, Munkácsy halálakor írt Mikszáth Kálmán cikket. Élvezetes tárcájában olvashatjuk, hogy „... ki volt adva a rendelet a pusztai kapitányoknak, hogy ami jóképű férfinép vagyon köröskörül, két mérföldnyire a báránycímerű város tanyájától, az mind ott legyék, de az öregje is... Összesereglettek a férfiak. Gyönyörű típusok akadtak: ős arcok, szőrrel benőve egészen a szemig, csontos, körteképű kunok, laposfejű tatárok, keresztbe vágott szemmel, nyomott, pogácsaképű besenyők, széles, girbe-gurba fiziognómiájú, zömök termetű magyarok, apró, mélyen bentülő szemekkel... A fotografus ott volt velük s rögtön lekapta, amelyik megtetszett a nagy művésznek.”
A szép számban összegyűlt parasztfiatalsággal, a vidáman táncoló legényekkel és lányokkal Munkácsy hosszasan elbeszélgetett. Érdeklődéssel kérdezgette őket szokásaikról és népviseletükről. A tanyaiak közül különösen Barna János, öreg juhász tetszett meg neki, akiről több felvételt csináltatott. Ugyanekkor lefényképeztetett néhány legény- és leánycsoportot, akiknek képeit a Vasárnapi Újság is leközölte. Az országosan népszerű lap a felsőközponti ünnepséget hosszú cikkben méltatta s befejező soraiban hangsúlyozza, hogy „... kiválóbban érdekessé válik ez ünnepély az által, hogy épp ott folyt le, hol már ezer év előtt Pusztaszeren, a vezérek vérszerződésekor a magyar tábor tanyázhatott.”
Munkácsy hazai tanulmányútjának az volt a célja, hogy készülő történelmi képéhez, a Honfoglaláshoz felkutassa Árpád népének utódait. Híres orosz kortársa, Rjepin is, a Zaporozsei kozákok megfestése előtt Ukrajnába látogatott el, hogy kiválassza alkotása elhitető erejű hőseinek modelljeit, a kozákok századokon át ott élő leszármazottjaiból.

A titokzatos nőalak

A tanyai „kultúr-központ felszentelése” után, az este visszatért városi társaság, a Szegedi Belvárosi Kaszinó új otthont avató ünnepségén vett részt. Itt ismerkedett meg Munkácsy Szeles Olgával, a fiatal, mongolos arcú szegedi lánnyal, akit lerajzolt és fényképet kért tőle. Később ő lett a Honfoglalás egyik nőalakja, az a vezéri sátor előtt álló asszony, aki gyermekét a magasba tartja. Kopasz Istvánnénak felejthetetlen emlék maradt a nagy festővel való találkozása. Munkácsy századvégi modellje 1965-ben, kilencvenkét éves korában hunyt el.
A Belvárosi Kaszinó díszvacsoráján Munkácsy is felszólalt: „... Nekem, mondá, napokig kellett utaznom Párisból a pusztákra, hogy ihletet szerezzek. De a pusztákról a civilizáció központjába mindössze egy félórát, mert Szeged igazán kulturális középpont.” Befejezésül megköszönte „... azon kedves fogadtatást, melyben őt, a művészet szerény ápolóját részesíti Szeged, melynek boldogságot kíván.”

Szeles Olga a festményen

Ha a korabeli helyi lapok Munkácsyval kapcsolatos híradásait gondosan figyelemmel kísérjük, akkor meg kell említenünk azt a kis epizódot is, amikor a mester szegedi rokonai és Tisza gróf társaságában felkereste Letzter és Keglovich neves fényképészműtermét a városban. Itt róla és kísérőiről felvételeket csináltatott. Az újság azt írja, hogy ez „... annál följegyzésre méltóbb, mivel a nagy művész - a saját mondása szerint - nagyon ritkán adta rá fejét arra, hogy lefotografáltassa magát. Kevés arcképe is van forgalomban. Jobbára azok is másolatok, mint ezt ma megjegyezte.” Az ekkor készült felvételek egyikét: Munkácsy és Tisza Lajos közös mellképét a Vasárnapi Újság közölte le.
Munkácsy ihletetadó benyomásokkal 1891. október 27-én utazott vissza Budapestre. A mester örömmel beszélt szegedi tartózkodásáról és megígérte, hogy máskor is ellátogat Szegedre.

Szeged hatása Munkácsyra

Úgy véljük, hogy Munkácsy Szegeden emberi és művészi szempontból egyaránt értékes benyomásokat szerzett. Gondoljunk csak adatgyűjtő tevékenységére: megtekintette a szegedi múzeum régészeti gyűjteményének honfoglaláskori leleteit, néprajzi vonatkozású tárgyi emlékeket gyűjtött össze. Megismerte az Alföld e részének jellegzetes táji arculatát, antropológiai vizsgálódást végzett a környék néptípusairól, de megismerhette a dél-magyarországi pásztorok, halászok és földművesek hagyományokat őrző gondolkodásmódját is. Munkácsy hazai tanulmányútja – ezen belül a szegedi, csongrád megyei tartózkodása – bármilyen rövid volt, de élményei inspiratív, feltöltő hatásúnak mondható. Nagyban segítette ez őt a Honfoglalás részleteiben való megoldásához és képének végleges kialakításához.
Magyarországi tanulmányútjáról Munkácsy 1891 október végén tért vissza Párizsba, „... s októbertől áprilisig egyfolytában dolgozva a kép kartonját és végleges tervét elkészítette.” E nagyméretű szénvázlata később Szegedre került. Kartonja alapján kezdett terjedelmes vásznának megfestéséhez, ezért ennek jelentőségére ki kell térnünk.


A szénrajz

Tulajdonképpen e kompozíciós szénrajzán sikerült eddigi elképzeléseit összefoglalnia. Művének tartalmi és formai vonatkozásai ezen kristályosodtak ki. Az eddigi kisebb színvázlatain csak a témát alakítgatta, s figurái jelzésszerűen voltak ábrázolva. Nagy szénvázlatán viszont az alakokat jellegzetes típusokká fejlesztette. Ezzel egyidejűleg képének tömegeit szerkezetileg csoportosította, így a megjelenítés hatásosabbá és nagyszabásúbbá vált.
A szénvázlat felépítésileg általában egyezik a befejezett festménnyel, némi eltérés azonban megfigyelhető közöttük. Például a háttérben levő kisebb alakok száma jóval kevesebb. Az Árpád mögötti előkelőségek társasága sem oly tömbszerűen zárt hatású, mint a festményen. A szénrajzon a vezéri-sátor helyett egy domb magaslik, és ennek tetején – eléggé halványan – álló, vagy lovon ülő harcosokat s néhány fatörzset látni. A festmény baloldalán, a tömeg mögött, hiányzik egy magasló fa, amelyre viszont a kompozíció kiegyensúlyozottsága miatt szükség volna. Szerkezetileg és eszmeileg eléggé lényeges, hogy a szláv hódolók köréből hiányzik az Árpád előtt mélyen meghajló, karjait széttáró követ alakja. Megfigyelhető, hogy ennek az alaknak pontos elhelyezése – vagy éppen mellőzése – Munkácsynak sok gondot okozott, mert felvázolását két helyen is eredménytelenül kísérelte meg.
Összbenyomásként megállapíthatjuk, hogy a szegedi nagy szénvázlat levegősebb, áttekinthetőbb, ennélfogva nyugodtabb hatású, mint az erről készült, de elrészletezett, fegyverekkel, zászlókkal zsúfolttá tett befejezett alkotás.
Munkácsy megfeszített erővel dolgozott a Honfoglaláson, melyet végül is egyre súlyosbodó betegségével küszködve, 1893 tavaszán fejezett be. Utolsó ecsetvonások előtti művéről a szegedi lapok is hírt adtak. A festményt méltató sorokon kívül azonban hangot kapott az az ellentét is, mely a kép felsőházi ülésteremben való elhelyezése miatt Tisza Lajos és az Országházat tervező Steindl Imre között támadt. A vitát a helyi újságok is a két ember esztétikai nézeteltérésével magyarázták, pedig emögött politikai tendencia volt.

A színvázlat

Festményével a mester maga is elégedetlen volt: „... helyes megoldást kereső türelmetlenségében még nagy művének kiállítása alatt készítette el azt a vázlatot, amely a szegedi múzeumba került.”
Ha alaposabban tanulmányozzuk a Honfoglalást, megállapíthatjuk, hogy a Szegedre került nagy színvázlaton Munkácsy sikereseb­ben valósította meg elképzeléseit, mint a végleges­nek szánt parlamenti képen. Ezzel kapcsolatban utalunk a művész idevágó megnyilatkozására, valamint monográfusának, Végvári Lajosnak véleményére.


1893 júniusában Munkácsy egyik levelében ezt írja: „La Malou-ból visszatérve a nagy vázlaton megtettem minden változtatást, és pedig azt hiszem igen előnyösen, amit már a nagy képen is konstatáltam, mert a szemle után rögtön átvittem az atelierbe (megjegyzendő, hogy midőn az atelierben abban a világításban melyben készült, megláttam, egy pillanatra kételkedtem, hogy vajjon érdemes-é hozzányúlni, de midőn az átdolgozott vázlatot mellé állítottam, mindjárt meggyőződtem róla, hogy igazam van). Rögtön hozzá is fogtam és néhány nap alatt, úgyszólván az egész képet áthangoltam, de az irtóztató hőség miatt abba kellett hagynom.” Munkácsy 1893 decemberéig, képének szignálásáig mindent elkövetett, hogy a főművének tekintett alkotásán a szükséges változtatásokat megtegye, azonban időközben elhatalmasodó idegbaja miatt a Honfoglaláson lényeges korrekciókat még sem volt képes végrehajtani.
A végleges festmény korábban az országház fogadótermében
A kész mű – Végvári szerint – nem sokban tér el a szegedi vázlattól, amely maga is tekintélyes méretű. A lényeges különbség a két változat között az, hogy a nagyméretűn a természeti részek, a tájképi elemek nagyobb hangsúlyt kapnak, s ennek következtében a kolorit élénkebbé vált... Munkácsy inkább a részletekben gazdagította a festményt; növelte a figurák számát, nagy gonddal ábrázolta az öltözeteket és az eszközöket. Lényeges a változás az Árpád környezetének arctípusainál. A szegedi változaton, típuskutató körútja alkalmával készített fotográfiák eredményeit használta fel, a budapestin egykorú magyar arisztokraták és közéleti személyiségek arcvonásait is megörökítette. Ez a változtatás túlságosan nagy engedmény volt, mert míg a szegedi változaton a környezet figurái, éppen általánosított jellegüknél fogva, nem vetélkednek Árpád alakjával, addig a budapesti képen ez a szerencsésebb összhatás a portrészerű egyénítés következtében feloldódik s megszünteti a figyelem koncentrálását a főalakra. Aminek további kompozíciós kihatása is van - a baloldal tömege nem képes kiegyensúlyozni a jobb oldalt. A kompozíció másik hibája a túlságosan sok alak... olyannyira, hogy a középen álló követeket legszívesebben elhagyná a néző.

A szín- és a szénvázlat Szegedre kerülése

A múlt század végén, a gazdasági élet fellendülésévei, a szegedi városi tanács neves mestereket foglalkoztatott, hogy a helyi képzőművészeti kultúrát és a megalapítandó Új képtár anyagát gazdagítsa. Reizner János szegedi könyvtár és múzeumigazgató, a Somogyi-könyvtár Bizottság 1895. október 10-i ülésén azt javasolta, hogy a város vásárolja meg Munkácsy Honfoglalásának nagyméretű olajvázlatát. Reizner lelkesen indokolta, hogy „... e kép megszerzésében Szegedet egy városnak sem szabad felülmúlnia. Ha a képet kidolgozottan, a hozzátartozó többi kisebb vázlattal együtt megszerezhetnők, képzőművészeti csarnokunk oly kiváló színvonalra emelkednék, amit más esetben soha, talán sohasem érhetnénk el.”

A Móra Ferenc Múzeum díszterme – panorámakép


Reizner indítványát a városi hatóság elfogadta, s a közgyűlés, döntő szótöbbséggel elhatározta, hogy a Honfoglalás nagy színvázlatáért 25.000 Ft tiszteletdíjat fizet. Vásárlási szándékáról a tanács értesítette a mestert, aki levélben közölte, hogy a város feltételeinek megfelelően, hajlandó átengedni a jelzett vázlatot. December vége felé a belügyminiszter is jóváhagyta a kép megvásárlására vonatkozó közgyűlési határozatot, s ugyanakkor néhány tanácsbelinek elutasította a megvétel elleni felterjesztését. 1896. februárjában megtörtént a város és Munkácsy közötti megállapodás.
Az egyik itteni napilap szerint Munkácsyt „... Szeged áldozatkészsége művészete iránt rendkívül meghatotta, elannyira, hogy a mester ki is jelenti, miszerint a vázlatot nagy gonddal át fogja festeni és jóval értékesebbé teszi.” Ennek megfelelően Munkácsy a városhoz intézett levelében kötelezte magát, hogy a Honfoglalás nagy színvázlatát kidolgozza és az érte felajánlott tiszteletdíjat elfogadja, s a képet 1897. május 1-én Szegednek átadja. A vásárlás pénzértéke vidéki viszonylatban szokatlanul nagy volt, így a Tisza-menti város példamutató művészetpártolása joggal váltotta ki a budapesti sajtó elismerését.
A szegedi tulajdonba került Honfoglalás-vázlatot a helyi közönség nagy érdeklődéssel várta. A festménnyel ezidőben sűrűn foglalkoznak a szegedi újságok, de a képet egyelőre csak néhány benfentes, hivatalos személy tekinthette meg. A Honfoglalás színvázlata ugyanis ideiglenesen Budapesten, a Műcsarnokban volt elhelyezve, ahol annak átdolgozásáig Munkácsy megbízásából Telepy Károly őrizte. A szegediek nehezen várták, amikor az új kultúrpalota dísztermében kiállításra kerül a művész impozáns alkotása. Viszont a kép szerződés szerinti – 1897. május 1-i – átadása egyre késett. A mester felesége levélben értesítette a tanácsot, hogy Munkácsyt közbejött betegsége megakadályozta a Honfoglalás átfestésében, és hogy azt a tervezett időpontra befejezze. De megígérte, hogy amint férje jobban lesz, a városnak tett ígéretét teljesíteni fogja.

Munkácsy betegsége

Munkácsy felépülésére azonban sajnos egyre kevesebb remény volt. Betegsége súlyosbodott s a művész ideggyógyintézetbe került. Erre való tekintettel a város közgyűlése úgy döntött, hogy befejezetlenül is hajlandó a vázlatot átvenni, és a kikötött vételárat sem csonkítja. Határozatát közölte Munkácsynéval, aki Telepy Károlyt felkérte, hogy a festményt szállíttassa Szegedre és a városnak adja át. 1897 júniusában érkezett meg a fahengerre felgöngyölt alkotás, melyet 25.000 Ft értékű biztosítás mellett, ideiglenesen a városi titkos levéltárban helyeztek el. Nem sokkal később átvitték a Kultúrpalotába, ahol Telepy a nagy vásznat rámára feszítette, s megtisztogatta. A kiállításra kész Honfoglalást a múzeum dísztermében, vasárnap délelőttönként mutatták be a szegedi közönségnek. A következő évben 1898 nyarán, Szegedre került a Honfoglalás nagy kompozíciós szénvázlata is, amelyet Munkácsyné, a be nem fejezett olajvázlat „kiegészítéseként” a városnak adományozott. A festmény tanulmány-alakjait ábrázoló kartonlapok három ládában érkeztek Párizsból. A rajzok megfelelő összeillesztése és vászonra ragasztása után, közel olyan jelentős méretűvé (196x600 cm) alakult a szénvázlat, mint a kultúrpalotában levő terjedelmes Honfoglalás-kép.

Tanácsnoki ellentétek a vázlatok körül

Említettük, hogy a Honfoglalás nagy színvázlatának megvásárlási terve nem váltott ki egyhangú helyeslést Szegeden a tanácsbeliek részéről. A kép megszerzését a közgyűlés tagságának mintegy háromnegyed része javasolta, a többiek viszont ellene szavaztak. E kettősség jól kifejeződött a szegedi képtár kultúrpalotában való megrendezésekor, amikor – többek közt – a Munkácsyné által ajándékba kapott szénrajz sorsa felett kellett dönteni. „Az egyik szegedi tanácsúr még a százforintos képrámát is sajnálta ettől a kartonra rajzolt hatalmas szénvázlattól – mely szerinte – kirívna ama becses társaságból, ahol az a kitűnő Andrássy-kép is függeni fog. Össze kell tekercsbe göngyölni s aki tanulni akar róla valamit, az előkeresi azt majd a lomtárból is."
Voltaképpen Szegeden is a Honfoglalás pozitív eszmeiségét nem helyeslő soviniszta történetszemlélet hallatta hangját, úgy, mint Budapesten, ahol nem akarták elhelyezni a Honfoglalást az eredetileg tervezett parlamenti ülésteremben. Viszont az ilyen szemléletet a népi erejű érdeklődés teljesen elsöpörte. A Tisza-parti város lakosságának, a Szeged-környéki tanyavilág múzeumba zarándokló parasztságának vasárnapjait, az Árpád honalapítását ábrázoló kép ismételt megtekintése tette igazán ünneppé.

Munkácsy halála

Munkácsy ravatala Endenichben 1900. május 1.
Munkácsy és Szeged kapcsolatait továbbra is a helyi sajtóban tudjuk nyomon követni. Apró hírekben tájékozódhatunk a Honfoglalás részletfizetéseiről, vagy olyan gondokról, amelyek a nagyméretű festmény keretének csináltatásával voltak kapcsolatban. A millenniumi ünnepségek fáradalmait pihenő századvégi csöndességet csak az ilyen „kisügyek” zavarták meg. De a kilencszázas évek fordulója ismét országos, de ezúttal gyászos eseménnyel kezdődött: Munkácsy Mihály 1900. május 1-én elhunyt.
Halála a hazai berkek álmos közönyét is felbolygatta. A szinte népi hőssé vált, legendás pályájú magyar festő tragikus elhunyta iránti közös fájdalom érzésben eggyé forrasztotta a nemzetet. Az általános részvétből, amellyel Munkácsyt eltemették, Szeged is kivette a részét. Rendkívüli tanácsülésben intézkedtek, hogyan róják le a nagy halottat megillető kegyeletet. A város közönsége nevében a tanácsi szervek, a Dugonics Társaság és a Szegedi Képzőművészeti Egyesület képviselői helyezték el koszorúikat Munkácsy budapesti ravatalán. Itthon pedig, a kultúrpalota előtt, fekete zászló lobogott és a temetés idején megkondult a városháza harangja, hogy így is kifejezést nyerjen Szeged lakosságának a mester iránti gyásza.

Munkácsy halála óta – ahogy Szegeden mondani szokás – sok víz folyt le a Tiszán. Az eltelt évek alatt hosszabb-rövedebb cikkek idézték fel a művész itt tartózkodásának napjait és a Honfoglalás megszerzésének történetét. Ezek az írások, köztük Mikszáthé, azt bizonyítják, hogy Munkácsy emlékezete mind a mai napig élő maradt a szegedi nép körében. Erősítették e kapcsolatot olyan esetek is, mint egy-egy Munkácsy-festmény (Felszolgáló lány és A főpap ) idekerülése, de legfőként a lenyűgöző Honfoglalás pompás szín- és szénvázlatai. E nagyméretű műveit nemcsak a helybeli, de az ország más tájain élő emberek is megcsodálták és elismerték Munkácsy géniuszának művészi teremtő erejét, a képen ábrázolt néptömegek történelemalakító jelentőségének kifejezését.

Az első Munkácsy-tárlat Szegeden 1950-ben

Munkácsy és Szegeddel kapcsolatos tanulmányt 1966-ban, a nagy magyar festő születése 120. évfordulójának tiszteletére szánták. Szelesi Zoltán, az írás szerzője így ír munkájáról: „Igyekeztünk feltárni Tisza-menti városunk és Munkácsy Mihály emberi-művészi vonatkozásait. Különös tekintettel figyeltük jelentős alkotásán, a Honfoglaláson levő – dél-alföldi néphez kötődő – emberábrázolások eredetét. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy nem ez a tanulmány fújja le először az eltelt félévszázad porát Munkácsy történelmi képéről, hanem az a tizenöt évvel ezelőtt létrehozott kiállítás, amelyet 1950 nyarán a szegedi múzeumban rendeztek meg.
Nyilván nem vonunk le semmit felszabadulás utáni tárlataink egyik legkimagaslóbbikának, az 1952-ben rendezett és százezres tömegeket megmozgató Munkácsy-kiállításnak értékéből, ha azt állítjuk, hogy a Honfoglalás sok-sok év utáni „hivatalos felfedezése”, vagy ha tetszik, „művészetpolitikai rehabilitálása”, valójában nem a Műcsarnokban, hanem ezt megelőzően, két évvel, a Móra Ferenc Múzeumban történt. Munkácsy Mihály halálának 50. évfordulója alkalmából a szegedi múzeum egyik különtermében mutatták be a Honfoglalás nagy szín- és szénvázlatát, valamint azokat a felkutatott és első ízben nyilvánosságra kerülő studiumokat, melyeket a mester e művéhez készített. A sikeres tárlat nemcsak a Honfoglalás tartalmi és formai alakulásának nyomonkövetésében segítette a nézőket, hanem az ott elhelyezett fényképek, újságcikkek és könyvek is a mű teljesebb megértését és élvezését szolgálták.”

Munkácsy Mihály halála

Vasárnapi újság, 1900. 47. évf. 20. sz.
Szerkesztőségünk megkeresésére az endenichi szanatórium igazgató főorvosa, dr. von der Helm, a nagy művész halálának okáról és életének utolsó napjairól a következő értesítést küldte lapunknak:
„Munkácsy úr az endenichi szanatóriumban 1897. január 31-től haláláig, 1900. május elsejéig tartózkodott.
Baja a hátgerincében támadt s lassanként nagy mértékű bénulást idézett elő úgy, hogy nem igen tudott tenni semmit sem. Szeretett a szanatórium tágas kertjében járkálni s gyakran tett sétakocsizásokat a szanatórium szép vidékén.
Környezete iránt a beteg mindig szíves és szeretetreméltó volt; különösen örült, ha neje, vagy rokonai és barátai meglátogatták. (Munkácsyné úrasszony, hogy férjét gyakrabban látogathassa, a közeli Kölnben tartott szállást.)
Az utolsó hetekben Munkácsy úr nem egészen jól érezte magát, de azt még nem lehetett várni, hogy a katasztrófa oly hamar beáll. Ellenkezőleg, április végén némi javulás mutatkozott. Ekkor április 30-án este mihamar elmúlónak látszó szívgyengülés lepte meg, mely azonban másnap délelőtt ismétlődött s minden ellene alkalmazott szer hatására sem szűnt meg. Munkácsy úr így május elsején déli egy órakor csendesen elhunyt neje jelenlétében, akit, valamit az orvost, a lelkészt, aki az utolsó kenetet adta föl rá, még nyájasan üdvözölt.
A kedély- és idegbajosok szanatóriuma Endenichben Bonn mellett, melyben Munkácsy úr sikerekben oly gazdag életének utolsó éveit töltötte, a Kreuzberg tövében fekszik. 1844-ben alapíttatott s átlag 454-50 beteg (férfi és nő) tartózkodik benne.
Az ismert személyiségek közül, kik e szanatóriumot gyógyulás végett látogatták, fölemlítem itt Gehrts Károly festőművészt Düsseldorfból (meghalt 1898) és Schumann Róbert zeneszerzőt (meghalt 1856).
Orvosokul működnek a szanatóriumban: dr. Oebeke titkos egészségügyi tanácsos, a rajnai tartomány elmegyógyászati orvosszakértője, mint tanácsadó orvos; az alulírott mint igazgató orvos és egy segédorvos.