2015. augusztus 30., vasárnap

A dorozsmai kubikusok

Világszerte széles szakirodalom foglalkozik a kubikusokkal, ennek a már-már elfeledett szakmának a leírásával. Kubikosok nem csak Magyarországon léteztek, e munkát, ennek fontosságát nem nálunk találták fel. Részletes, ízekre szedett, e tevékenység lépésről-lépésre való leírása számtalan külföldi, és hazai szerző tollából látott már napvilágot. A Dorozsmai füzetek sorozatában Tóth György mutatta be a dorozsmai kubikusokat, életüket, bepillantást engedve egy szegényparaszti, embert próbáló foglalatosságba.


Kubikos, kubikus, kubis megnevezést a német
Kubikmeter (köbméter) szó első tagjából eredeztették

Hazánk középkori történelmében, mint szerte Európában, a három fő foglalkozási ágat az iparosság, a kereskedők és a mezőgazdaságban dolgozók alkották. A termőföld művelését a korabeli jobbágyság, majd a parasztság látta el, szó sem volt arról, hogy a parasztság rétegeződött volna a mezőgazdasági termelés színvonala szerint. Az emberek vetettek, arattak, betakarítottak a természet rendje alapján. A hegyi emberek a köves, vékony termőrétegű talajokon küszködtek, s jobbára az állattartás, vagy szőlőtermesztés valósult meg a sovány földeken. Az alföldi, pusztai nép osztozott sorsában a sívó, homokos, kötetlen szélfútta talajon, a zsíros feketeföldeken termelő parasztsággal, s előbbiek mindig irigyelték a jóval nagyobb terméshozamokat, nem nézve azt, milyen áron termett.


A Tisza az úr e tájon

A Tisza és mellékfolyói minden tavaszi olvadáskor óriási területeket árasztottak el, tönkre téve a vetéseket, romba döntve falvakat, városokat. Égető szükségszerűséggé vált folyóink – kivált a Tisza – szabályozása, amellyel évszázadokon keresztül senki nem foglalkozott, míg gróf Széchenyi István 1846 előtt nem kezdeményezte azt az országgyűlésen. Az addigi 1419 km hosszú folyó megzabolázása még azon év augusztusában megkezdődött. Az óriási, eladdig nem látott beruházás szabályozási munkáinak megtervezésével Vásárhelyi Pál mérnököt bízták meg.
Vásárhelyi tervei, pontosabban a század első felében, főként Huszár Mátyás vízszabályozási terveinek felhasználásával kezdték meg a feladatok elvégzését. A munka során, közel fél évszázados, többszöri nekirugaszkodás eredményeként a folyó új hossza 962 km lett, létrehoztak 136 km új, épített mederszakaszt, eközben 589 km holtágat vágtak le az élő Tisza testéről. A magyar országgyűlés 1884-ben elfogadta a Tiszáról szóló törvényt, amely összefoglalta a folyó szabályozásával összefüggő teendőket az 1879-1884 közötti periódusban.
ATIVIZIG vízügyi emlékhely
E helyen feltétlenül meg kell említeni Gregersen Guilbrand (1824-1910) – Magyarországon letelepedett – norvég építőmester nevét. Amikor 1879 márciusában Szegedet elöntötte az árvíz, az újjáépítési munkálatokban Gregersen cége jelentős részt vállalt. Neve ekkor vált országosan ismertté; Szegeden végzett munkája elismeréséül kapta meg a nemesi címet, s válhatott belőle a Ferenc József-rend kitüntetettje. A mérhetetlenül sok föld megmozgatásához, a védművek kialakításához, megerősítéséhez tudásban, mennyiségben olyan munkáskezek kellettek, melyekhez csak az egyiptomi piramisok építői voltak foghatók. Gregersen fogta össze és irányította Szeged feltöltéséhez, az árvízvédelmi töltések megerősítéséhez szükséges hatalmas földmunka mozzanatait.
Itt születtek meg a magyar kubikosok névtelen ezrei, vagy ahogyan Jókai Mór nevezte őket, „az Isten munkásai”.

Akiket a szükség teremtett

Az utolsó szegedi talicskakészítő mester
Szeged környéke, de általában a Tisza mente, a folyószabályozás előtt bővelkedett zsombékos, öntéses területekben, s a talaj szerkezete a termőréteg alatt nagy mennyiségű, iparilag is hasznosítható, kiváló minőségű agyagot tartalmazott. A helyben is feldolgozható, nem nagy távolságokból kitermelhető nyersanyag, kivált az 1879-es szegedi Nagyárvíz rombolását követő újjáépítéseknél kurrens árucikké vált. Az addig is működő, de most már rohamosan beinduló téglaipar – bár nagy számban létesültek feldolgozó létesítmények, téglagyárak – a szükségleteket alig bírta kielégíteni. Nem kell feltétlenül klasszikus értelemben vett nagy (Hoffman-féle) égetőkemencés rendszerű gyárakban gondolkodni, igen népszerű és kivált olcsó volt a napon szárított, vagy kis boglyakemencékben égetett téglából történő építkezés is, főleg faluvidéken, vagy az újjáépülő város peremkerületeiben. De az agyagot ki kellett termelni, így is-úgy is, mivel az árvíz miatt tönkrement, ám lassacskán mégis erőre kapó, gyarapodó polgárság még egyszer nem hagyta volna házait egy legközelebbi árvízkor csak úgy a hullámokba olvadni. Erősebb alapon, csengően keményre égetett „vasas” téglából kezdett építkezni.
Az előrelátás a fájdalmas tapasztalatokra alapozott: a szeszélyes Tiszát gátak közé kellett szorítani, s a magas gátrendszer felépítéséhez, valamint a téglagyártáshoz kellő agyagszükséglethez hatalmas munkaerő-igény merült fel. Kiskundorozsma – a Jászsághoz hasonlóan – nem bővelkedett ez irányú tapasztalatokkal rendelkező munkásokkal, de emberanyaggal igen. A Dorozsma-környékbeli szikes, rossz minőségű földek a mezőgazdaságot nem tudták nagyobb haszonnal bíró foglalatossággal lekötni, talán az állattartás jelentett némi fedezetet a mindinkább elszegényedő emberek számára. A zsellér, cselédsorba süllyedő paraszti lakosság nagy keservesen tudott csak megélni ebből, valamint az idényjelleggel adódó olyan munkákból, mint az aratások, a betakarítások, a répaszedés, kukoricatörés.

Munkára várva

Egy-egy idénymunka között hónapok telhettek el, s a kampányszerűen, gyorsan jelentkező feladatokra nagy tömegekben verbuválódtak az emberek. A birtokosok könnyűszerrel válogatták ki közülük a legerősebbnek, munkabíróbbnak látszókat. A gyorsan, pár heti elvégzett munkából keresett kevéske pénz hamar elfogyott, s a családra ismét ínséges hónapok vártak. Változtatni kellett. A helyi föld nadrágszíj-parcellái nem hozták meg a mindennapi kenyérre valót, az adósságok gyarapodtak, a visszafizetés kényszere a szemléletváltás kényszerét szülte. El kellett gondolkodni a korábban más országrészekből ide települt, paraszti munkát végzőknek, merre találjanak kiutat a nincstelenségből, s csak egy valamihez értettek igazán: a föld műveléséhez.
A keresletet Természet Anyánk szülte. A rettenetes tragédia, az árvíz, ami csak szenvedést hozott addig, vagy a növekvő iparosodás, vasútterjeszkedés soha nem gondolt lehetőséget adott: a kenyérkereset lehetőségét. A hír, a munkáskezek toborzásának híre gyorsan eljutott a dorozsmai tanyákba. S a családok döntöttek. Szegény emberek százai látták meg, hogy az istállóban dolog nélkül heverő kapa, ásó, csákány nem csak a szőlő rigolírozására, a talicska nemcsak a trágya kihordására, a krumpli beszállítására szolgál.
Érdekes látni, (…) mint mennek az országúton egyik a másik után talicskájukkal, melyen minden szükségest magukkal visznek. Van azon gyékény, jó meleg birkabőrös bunda, ásó, bogrács, fejsze, némi fehérruha, útra való élelem és egy-egy nagy kulacs. Mihelyt megérkeztek rendeltetésük helyére, mindenik külön kunyhót épít magának félig a földben, félig a fölött; a tetőt galyakkal és gyeppel rakják ki. Munkába rendszerint páronként állanak, vagyis egy-egy darab töltést ketten vállalnak el. A kubikos csak a saját szerszámjával dolgozik, melyre mindig kiváló gondot fordít; az ásó könnyű, fogantyúval van ellátva és folytonosan élesen tartva, mely czélra reszelőt használnak;„erősebb kötésű” kubikosnak még „kengyel” is van az ásóján, hogy annál mélyebbre taszíthassa bele a földbe. A talicska hasonlólag könnyű, de jó mély és nagy térfogatú s annyira megrakják, hogy az ily munkához hozzá nem szokott két napszámosnak is elég volna fölemelni. A második munkás a talicskázásnál az által segít, hogy azt elől kötéllel húzza, kivált ott, hol a töltésre egyszerre meredeken kell föltolni. E második munkást tréfásan „csikó”-nak is nevezik. S daczára annak, hogy valamennyi munka között az ily földmunka a legnehezebb, mégis kedvvel és víg kedélylyel dolgoznak. Ének, tréfálódzás és ingerkedés között telik el az idő.
Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár: A Tisza

SZERSZÁMOK, ESZKÖZÖK

ATIVIZIG vízügyi emlékhely
A kubikolás lényegében emberi erővel végzett munka: a paraszti eredetű szerszámokat (ásó, csákány és lapát), valamint kézbeli szállítóeszközöket (talicska) a lehető legtökéletesebbre fejlesztették. Itt Dorozsmán a szegedi talicska volt használatos, bár több földet lehetett vele szállítani, de mivel ez jóval súlyosabb volt, később, a XX. századforduló első negyedében áttértek a könnyebb, szentesi talicskatípus használatára. Majd megtörtént annak szabványosítása is.

A talicska

„Hűséges kenyérkereső szerszám, erős fából való, miként a gazdája. Megszerkesztése külön tudomány, ahhoz bognárok, asztalosok, teknőcsinálók nem értenek, (…) - Nincsen mög hozzá a számítása - vélik az emberek. - Nem olyan könnyű ahhoz érteni. A jó kubikostalicska ritka madár, mint az arasztos szalonna. Hű asszonyt, jó asszonyt, dolgos asszonyt könnyebb találni, mint egy jó kezes talicskát, (…) mert az egyedül csak a talicskakészítőnek tudománya. Ez meg viszont nem ártja bele magát a másféle fafaragásokba, mert az úgy igaz, hogy maradjon meg mindenki a tulajdon ipara mellett. Nem kell egymástól elszedni a kenyeret, hanem jusson belőle mindenkinek. Bolti targoncát ugyan csinálhat más is, a gazdasági udvarba való szemetes talicskát szintén, de már a kubikostalicska készítését csak erre kiválóan alkalmas emberek értik, és az egész életüket ebben a foglalkozásban töltik el. Csakis így gyarapodhatván egyre jobban a mesterség belső ismeretében.” – írja Tömörkény István.
A kubikos talicska lexikonokban rögzített leírása szerint: kézi erővel végzett földmunkáknál használt egykerekű szállítóeszköz. Önsúlya kb. 30 kg, rakodótere 1/14-1/16 m3, ez földdel lazán megrakva kb.100-110 kg-os súlyt tesz ki. Kerekének célszerű elhelyezésével súlyelosztása igen kedvező: az összsúly 70%-a jut a kerékre (kb. 100-kg) így csak harmadát kell emelni, 30-35 kg-ot.
A talicskán cipelte a kubikos minden „menázsiját” és munkaeszközét, vagyis a cókmókot. Lássuk csak: ásó, lapát, csákány, suba-szűr, pokróc, ponyva, ing, gatya, kapca, bocskor, csizma, 2-4 kg szalonna, tarhonya, zsír, fűszerek, hagyma, kenyér, kis faládikában fésű, tükör, olló, beretva, tű, cérna, drót, kanál, korsó, bogrács.

A szegedi talicska
A szegedi talicska egy korábban, voltaképpen ládás talicska” néven nevezett alkotmányból lett átalakítva, úgy, hogy a két kéz fogantyús ládára egyik oldalán kereket, másik oldalára, a fogantyút meghosszabbítandó, emelő-toló nyeleket- szarvakat szereltek. E talicskatípust tovább tervezve, elébb a bognárok, később már a hivatásos talicskakészítők a kerék méretét a kubikosok tapasztalatait, ajánlásait figyelembe véve olyan mértékűre növelték, hogy tolás közben a súly legnagyobb része a kerékre, alig valamennyi része a szarvakra nehezedjen, hogy így az könnyebbé, fordulékonnyá váljon. Nem volt mellékes a faanyag kiválasztása. A szerkezetnek (ládának) könnyű, de erős fából kellett készülnie, míg a kerék erősnek, keménynek, szálas anyagúnak kellett, hogy legyen, amely a nagy teherbírást biztosította. A szarvakat is erős, szálas fából készítették, mely mégsem volt azonos a kerék anyagával. „Az oldalak rézsút kialakítását úgy kell figyelembe venni, hogy a belérakott homok, föld a tolás alatti rázkódás közben ki ne pereghessen. A kerék teherhez való távolsága is fontos, de leginkább még a talicska szarváé (nyeleké) mert a terhet nem lefelé kell húzni, hanem felfelé kell tolni. Számításba kell venni azt is, hogy mikor a kubikos izmainak ereje felmondja a szolgálatot, akkor a testi súlyát is segítségül hozza, hogy amikor tolás közben csaknem ráfekszik a talicskára, annak kereke akkor is csak haladjon felfelé a járódeszkán.” – olvasható Tömörkény István részletes leírásában.

A makói talicska
Álljon itt példának egy korabeli leírás a makói talicskáról, amelynek elkészítési módja, részei, nagyon hasonlatosak, mondhatni azonosak akár a szegedi, vagy dorozsmai talicskához:
„A talicska legfontosabb része a kerék. Ez agyból vagy kerékfejből, küllőből, talpból, ráfból, tengőből, és agykarikából áll. A vékony ráfot abrincsnak hívják. A tengelyt a talicskakészítők sokszor csapnak, Szegeden csibának mondják. A (…) talicskakerék négy talpból tevődik össze, egy-egy talpba két-két küllő van beeresztve. Vannak olyan típusú kerekek is, amelynek talpuk nincs, csak ráfjuk. Ilyenkor erős ráfra van szükség, ami egy-egy csavarral van felerősítve a küllőkhöz. Az ilyen kereket csillagos, vagy ráfos keréknek mondják. Az agyon van még négy agykarika, ezek közül kettő a küllők tövén, – ez a „tűkarika” - és az agy szélén, - ez a vég-, vagy „szélëskarika”. A talicska fogóját szarvnak nevezik, amelynek a folytatása a „tajicskaódal”. Az „eeső”, és a „háccsó” vég zárja le a talicskaláda két végét. Az oldalak és a végek alsó részére van szegezve a talicska „feneke”, vagy „ajja”. Ezt tartja a „fenéktartó” (léc) és a „fenékfölkötő” vaspánt. A páca – más néven „kërëszvas” – „bekötővas” szorítja össze a talicskaoldalt a végeknél. Nélküle nagyon”nyagda” lenne a talicska. Az oldal elülső részén van a „jukaskarika”, ebben forog a tengely. A végeken lehet még két-két „kampó”, vagy horog, nagyobb csomag felkötésekor ebbe akasztják bele a kötelet. A talicska végeit erősíti a „végirevaló lemez”, és a „támaszvas”. Ezt azért alkalmazzák az első végnél, nehogy az a tehertől eltörjön. A talicska végeit az oldalhoz kötő lemezt „véglékötőnek”, a szarvain levőt „ódalplatninak”, az oldalak felső élén „tetejirevalónak” hívják. A lábat csavar és vaslemez („sliszni”) erősíti a talicskaoldalhoz.”
A kubikos gyakran élt tréfával, persze, hogy a talicskáról is tréfálkoztak:

– Hová mész?
– Hát – aszongya – mëgyëk a szőlőbe.
– Tajicskával mész?
– Avval mék.
 – Hozol valamit?
– Nem hozok én.
– Hát viszël valamit?
– Nem viszëk én sëmmit.
– Hát akkor mér viszëd a tajicskát?
– Viszëm, mer mëgszoktam.

Vagy ezzel: „felétëk hogy híjják a tajicskát? Válasz: „mifelénk nem híjják, hanem tojják”. Jellemző volt. hogy a póruljárt emberre is azt mondták: „na, átesett, mint dorozsmai ember a talicskán”.

Valóban, az emberek a talicskát csak akkor húzzák, ha olyan nagy teher van felpakolva, csutkaszár vagy szalma, amelytől nem látják az utat. A tolást megkönnyíti a „nyakló”. Ezt a vállra úgy helyezik, hogy első fele előre, a másik hátra essen. Anyaga bőr, vagy gurtni. Utóbbit kötelesnél veszik, előbbit kiöregedett lószerszámból ki-ki maga készíti, ritkán szíjártótól rendelik. A nyakló végére erős zsinórt, vagy szíjat erősítenek, ezt kötözik a talicska szarvára. Hogy a nyakló végéről a zsineg ki ne szakadjon, a gurtnit, vagy a szíjat visszahajlítva levarrják, a varrás alá vaspálcát, vagy keményfa darabot toltak be.
A talicskakészítéshez szil-, kőris-, fűz-, tölgy-, bükk-, fenyő-, nyár-, akácfát használnak fel. Agynak legjobb a szilfa, küllőnek az akác, mert ez jó szálas, de lehet bükk, tölgy, és kőrisfából is. Talpnak szintén a szilfa a legalkalmasabb. A talicskaláda fenyő és nyárfából készül. Ilyenfajta mondások is születtek: „A kubis az éggyetlen barom-állat, akivel nem húzattyák, hanem tolattyák a fődet”.

Az ásó

Az ásó széles lapú, erős, vastagabb – legalább 3-4 mm – vaslemezből kovácsolt szerszám volt. Nyelét általában erős, szálas fából vonókéssel alakította ki a bognár. Leginkább fehér akácból készítették, ritkán sárga akácból, vagy tölgyből készült, mert az bár nagyon szívós, de nehéz volt. Ez a csákány nyelére is igaz. A bükkfa nem alkalmas, mert könnyen kettőbe törött. A mezőgazdaságban alkalmazott ásótól az különböztette meg, hogy taposót kovácsoltattak rá. Ezt „rúgós ásónak” nevezték. Egy ásónyélre húzható vaskarika oldalához 10-12 cm-es derékszögű vasrudat kovácsoltak, mely az ásófej taposó élére volt szegecselve. Ez evvel a magasítással biztosította az ásófej mélyebbre való lenyomását, az egy leszúrással több föld kiemelését.

A csákány

Rendesen 90-100 cm hosszú, akác-, vagy tölgyfanyéllel volt ellátva, hogy a feszítést bírja. A csákányfej általában 40-50 cm-es volt, egyik vége hegyes, hogy a köves talaj is jól fellazítható legyen, másik keskeny baltaszerűre lapítottan élesre kovácsolva, hogy a tuskókat, gyökereket el lehessen vele csapkodni.

A kapa, lapát

Volt rövid, vagy kicsi kapa, mellyel a talicskába ragadt saras földet lehetett kikaparni (bár ehhez kaparófát használtak inkább), de általában hosszú nyelű, szögletes fejű kapát használtak, elsősorban földhúzásra, a kordékról, vagy a leborított föld elplanírozásához. A lapátot elsősorban formázásra és a földnek a szekérre, vagy kordéra való felrakodására alkalmazták. Sokszor kellett lapályos, semlyékes területeket is feltölteni, a máshol kimunkált földet szétteríteni egyes birtokokon, hogy az eladdig vizes, tocsogós, semlyékes, mélyebben fekvő földterületeket be lehessen vonni a termelésbe. (Móricz Zs: Úri muri)

A kordé

A leírások szerint fából készült, 1 m széles, 1,5 m hosszú, fél m magas oldalú kétkerekes szállító eszköz volt, amivel a kiásott földet elhordták. Ez a méret azonban vidékenként változhatott. A talajviszonyok szerint használtak széles talpú, vagy keskeny ráfos, küllős kereket attól függően, hogy homokos, vagy kötött, illetve köves talajon dolgoztak. A talicska megjelenéséig általánosan alkalmazták, azt követően vegyesen vagy csak nagyritkán. A kordét jó esetben egy ló vontatta, de volt olyan is, hogy a földes gazda béresei, vagy a kubikos családtagok húzták-vonták.


Egyéb eszközök

A kubikosok eszközeiket ritkán szállították maguk, leginkább az adott munkaterület sajátosságához készítették, készíttették helyben. A gödör fokozatos mélyülésekor azt a parttal körülbelül 30 centi széles fenyőpallókkal (járó) hidalták át. Ezen egyensúlyozva tolta fel a kubikos a megrakott talicskát. Legtöbbször ebben fia (csikó) segítette, a talicska első támlájába rögzített karikába akasztott kötél, vagy gurtni segítségével. A gyerek a pallónál várta apját, ott gyorsan beakasztotta a vállán átvetett gurtnit, négykézlábra görnyedve, a palló szélén kezeivel kapaszkodva vonszolta a talicskát felfelé. Felérve oldalt ugrott, hogy apja a talicska földet kiboríthassa.
Töltés magasításkor, halastó ásáskor (ezt a módszert alkalmazták például Pesten, a Kis földalatti építésénél, a keszonmunkáknál is) a mélyből a földet szakaszosan, egymás fölé kiépített állásokra termelték fel. Ez egy-egy deszkatrepni volt, melyeket szintén pallók kötöttek össze rézsútosan. Néha 2-3 emeletnyi magasságba is vezetett. Itt vagy a pallókon kellett feljebb és feljebb tolni a talicskát a legfelső szintig, vagy az első trepnin kiborították a földet és az ott váró munkás lapáttal a feje fölötti trepnire lapátolta fel tovább. Mert akkoriban felvonókat nem alkalmaztak.
Többször kellett támfal-ácsolatokat is készíteni, hogy a beomlásokat megállítsák, az omladékony földeket biztosítsák, vagy ideiglenes gátfalakat ácsolni a vízbeömlések megakadályozására. Ezek általában előre megszerkesztett – ma panelnek (szádfalnak, szádpallónak) nevezett – modulokat jelentettek. Az egyéb segédeszközök is használatosak voltak: a karóverő sulyok, ami kicsi hordó alakú – mindkét végén vasabronccsal erősített, egymáshoz 2 hevederrel rögzített – keményfából készült, 80-100 cm-es nyéllel ellátott verőszerszám, amelynek súlya 5-7 kg. Vízügyi szolgálatban - a már lassan elfeledett árvízvédelmi rőzseművek építésénél - futó-rőzsesor, rőzseláp, rézsűvédő rőzseterítés rögzítésére használt akácfa karók leverésénél alkalmazták. Ott volt még a hengeres testű fa döngölő, ami keményfából készült, henger alakú test –felső széle vaspánttal erősített- keményfa nyéllel szerelve. Kisebb felületű laza föld kézi tömörítésére szolgáló eszköz, valamint az ék alakú fadöngölő. Ez négyzethasáb, végén ék alakban megfaragott keményfából készült, nyéllel ellátott tömörítő eszköz. Általában keskeny sávú földfelület – műtárgyak fala – melletti laza föld kézi tömörítésénél alkalmazták. A legnagyobb elővigyázatossággal előkészített munkáknál is előfordultak omlások, vízbetörések, beszakadások, melyek sok kubikos halálát okozták.
A gátak egész mentében bizonyos távolságban föl vannak halmozva a védekezésre szolgáló eszközök és anyagok s nagy rendes halmokba rakva és megszámozva feküsznek a karók, nád- és rőzsekötegek, téglák, a szalma s még tartalék-földhalmok is, mert áradás esetén épen száraz földet legnehezebb kellő mennyiségben előkeríteni. A védekezési háború táborhelyei s egyúttal szertárai azonban az őrházak, melyek a gátak belső aljában egymástól nem egészen egy mérföldnyire vannak elhelyezve s igen csinos telepek. Minden ily őrházban van az őr rendes lakószobáján, konyháján, éléskamráján kívül két-három hivatali szoba, melyek védelem esetén mind megannyi hadiszállásul szolgálnak. Az őrházon kívül ott vannak a szertári épületek. Telerakva mindenféle védekezési szerszámmal, „kengyeles” és egyszerű ásókkal, kapákkal, csákányokkal, földhányó lapátokkal, karóverő furkókkal és bakokkal, földhordó taligákkal, kötelekkel, szurok- és petróleumlámpákkal, kézi lámpásokkal, stb., úgy, hogy azokkal bármely pillanatban föl lehet szerelni egy-egy védekező kis hadsereget; míg künn födött színek alatt, vagy csak szabadon különböző nagyságú karók, deszkák, „palincsok”, rőzse-, szalma- és polyva-kazlak állanak.
Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár: A Tisza


KUBIKOS ÉTELEK

Tarhonya
Kellemes ízű száraztészta, a paraszti étkezés legfontosabb eleme volt az Alföldön. Köretként, levesbetétként, egytálételként egyaránt alkalmas. A szegedi, dorozsmai asszonyok pedig híresek voltak tarhonyakészítő művészetükről. A tarhonya népszerűsége az 1879-es árvíz után ugrott meg rohamosan; az asszonyok maguk készítették és árulták a tarhonyájukat, melyek készítésére leginkább a nyári hónapok voltak legalkalmasabbak. A tarhonya eredetét illetően megoszlik az e téren kutatók véleménye. Egyesek perzsa „tarkhane” (=ez egy savanyú tejből készített daraleves) megfelelőjére asszociálnak, mások pedig egy oszmán-török étel (tejben párolt és fűszerezett gabonapép) megfelelőjét látják benne. A hosszú török befolyás alatt a délszláv népeknél „tarana” néven emlegettek a tarhonyához hasonló ételfélét.
A különböző módon elkészített tarhonya az Alföld népesebb városaiból messzebbre eljáró kubikosok jellegzetes étele volt; e vándor életet élő emberek asszonyai a gulyás, illetve a pörkölt és paprikás csirke mellé csomagolták. Még tréfák is születtek. A más vidékről származó kubikosok ámultan nézték a tarhonyát, s kérdezték, honnan van ez, mi ez? A dorozsmaiak, szegediek azt válaszolták: „Felénk akkora tarhonya fődek vannak, a végit se látni. Őszre beérik, oszt lé lehet aratni”.

Lebbencs
Tésztája hasonlít a tarhonyáéhoz. A meggyúrt, pihentetett, elnyújtott tésztát szárítás után féltenyérnyire eltördelve tárolták. A levestésztát, tarhonyát és lebbencset fehér vászonzacskóba kötözték. Minden paraszti réteg kedvelte, a kubikosok felváltva, tésztalevesnek, kevés húst, vagy szalonnát beleaprítva főzték a tarhonyával. Hosszú időre, távoli utakra, hosszú tartózkodásra berendezkedve biztosította a kubikosok mindennapi eledelét.
Hogy az ily roppant erős munkához folyton meg legyen a kellő erő, természetesen jól és rendesen kell táplálkozniok; mit nem is tagadnak meg maguktól. Szalonna, pörkölt és paprikás, melyet szabad tűznél maguk készítenek el bográcsukban és hozzá bor és kenyér a rendes táplálékuk. Vasárnaponként szétnéznek a szomszéd községekben s bárányt, malaczot, kenyeret, bort és pálinkát szereznek be maguknak az egész hétre.
Minden nagyobb vállalatnál a fő vállalkozó köteles barakkot is fölállítani, melyben a húst, élelmiszereket, bort és pálinkát előre megszabott áron mérik. A magyar kubikos azonban csak a legszükségesebbet veszi ott, a többit inkább a falukban szerzi be. Mivel a munka kifizetése jobbára csak havonként történik, azért pénz helyett a vállalkozók időközben utalványokkal, apró czédulákkal fizetik a kubikosokat, melyeket elneveztek „Jancsi bankó”-nak; ezeket a barakkos készpénz gyanánt s teljes értékben tartozik elfogadni.
Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár: A Tisza



PARASZTOK, MUNKÁSOK, BÁNYÁSZOK? MIFÉLÉK?

A lexikális adatok szerint a kubikos átmenetet képez a mezőgazdasági és az ipari munkás között. Egyfajta szakosodott vándormunkás, aki az ármentesítési, folyószabályozási, út-, és vasútépítési, továbbá építkezési földmunkákat végezte. Országunk szinte minden területén szükség volt kubikosmunkára, igaz, leginkább a folyók mentén, de az Alföld sík, mezőgazdasági területein is, feltöltési munkáknál, régi kunhalmok elbontásánál, nagy építkezéseknél egyaránt. De dokumentumaink vannak a magyar kubikosok Európa sok területén végzett munkájáról is, nagy becsülete volt a kemény, erős, nagy földmunkabeli tapasztalatokkal rendelkező alföldi kubikosoknak Franciaországban, Olasz, Németországban, Ausztriában egyaránt. Hazánkban a vállalkozói rendszer elterjedésével és a szakmánybér (köbölenként, majd köbméterben fizetve) általánossá válásával egy-két évtized alatt alakult ki hivatásos kubikosság. Legnagyobb számban ott szakosodtak erre a munkára, ahol a parasztság osztálytagozódása a legélesebb volt, és ahol a legádázabb küzdelem folyt a vizekkel.
Meghatározó tájegységek falvai adták a szakavatott munkásokat, elsősorban azok a vidékek, ahol a szabad vizek rombolása során évente szükség volt az újjáépítésre, az árvízi károk helyreállítására. Legfőképpen Békés megye – a legendás „Viharsarok” –, de a Jászság, Szolnok, Szentes, Csongrád, Vásárhely, Szeged és környéke, így Tápé és Dorozsma is – szolgáltatta a legtöbb kubikost. Dorozsmán akkoriban – a rendelkezésre álló adatok alapján – mintegy 1500 fő körüli, magát kubikosnak mondó ember lakott. Bár a fennmaradt statisztikák a kubikosságot a mezőgazdasági munkások közé sorolják, mivel ezek a munkások nyaranta visszatértek a mezőgazdasági munkákhoz.
Tömörkény István így ír róluk: „… erős, sőt igen erős ember, az izmok meghatalmasodnak benne, de a csontok meg-meggörbülnek. A lábaival semmi baj,(…) a kubikosok bírnak gyalogolni reggeltől napestig, emellett tolják a talicskát (…) hanem a felsőbb csontok nem maradnak meg a maguk valóságában, a vállak megroskadnak, a hát kipúposodik, a nyak meggörbed, és a fej mindig csak a földet nézi. A földet, amelyből él.”


A vasút építése

A vasút a 20. század fordulójára erős fejlődésnek indult, az ipari forradalom új vívmányai a technika finomodását, a gépek korszerűsítését hozták, a vasúthálózat kiterjedése soha nem látott méreteket öltött. Ebben az időben mintegy 22.000 km vasúthálózat épült ki a történelmi Magyarországon. Ez 1919-ben érte el csúcspontját, a 22.869 km-t.
Ebben az időszakban azonban nemcsak újabb és újabb vasútvonalak építésére került sor, de létrejött a vasutak építésének rendszere is, vagyis megalakultak a vasutakat építő és fenntartó, illetve üzemeltető szervezetek is. A vasúti nyomvonal, az alappálya elkészítése, a vasúti töltések emelése, tömörítése jelentős és szakszerű földmunka befektetését igényelte, s ehhez a munkához szakképzett kezekre volt szükség. A fejlesztés éveiben ezer és ezer kubikost verbuvált a vasút a pályaépítéshez országszerte.

Vasútépítő kubikusok

Folyószabályozások

A 19. század második felében megkezdődött a Tisza folyó szabályozása, amit gróf Széchenyi István kezdeményezett és Vásárhelyi Pál, a reformkor legkiválóbb vízmérnöke tervezett meg. Második, vagy verítékes honfoglalásnak is nevezik a több mint száz évig tartó gátépítési munkákat, melyben kiváló mérnök elődeink vettek részt.
A folyószabályozások idején az árvízvédelmi töltésekhez szükséges földet egyrészt a töltés tervezett helye mellett ásták ki, így keletkeztek a kubikgödrök. A keletkezéstörténetből” következik, hogy ma a töltések folyó felőli oldalán sok-sok kilométeren át kubikgödrök sorakoznak.
Ezeknek a gödröknek nagy szerepük lehet a természet gazdagságának megőrzésében. A kubikgödrök áradás után megtelnek vízzel és halivadékkal, majd az árhullám levonulása után egymástól elszigetelt parányi tavakként működnek tovább. Felmelegedő vizében a halivadékok felnövekednek, aztán a legközelebbi áradáskor ismét visszajutnak az élő vízbe.
A bubák
Alföldi kubikosok százezrei kézi erővel folyókanyarulatokat vágtak át, új mederrészeket mélyítettek, árvízvédelmi töltéseket emeltek végig a folyó mentén. A munkások a csekély keresetet néha „kiegészítették”. A tavak, kubikgödrök ásásakor „figurát” hagytak A „,figura” más néven a „,buba” volt. Ez a kiásott gödör (tómeder) közepén az eredeti talajszintig meghagyott föld-oszlop, ennek magassága adta a mérnököknek szintezéshez kiszámolni a kitermelt föld tömegét. Sokszor kis csalással éltek a kubikosok: „nevelték a bubát”. Ez azt jelentette, hogy éjjel dróttal átvágták a buba-oszlop tetejét, földdel alá pakoltak, hogy magasabb legyen, karót vertek bele hogy el ne mozduljon, majd a tetejére óvatosan visszahelyezték a füves tetejű eredeti földet. Így a szintező mérnök ahhoz a magassághoz mérte a volt talajszintet, Az így a kitermelt föld többnek látszott. Ez kis plusz jövedelemhez juttatta a szegény embereket.
Mikor fagyni kezdett a víz, kikeményedett a föveny, hogy szikrát vert a csákány a fagyos földön, nem lehetett tovább a töltéseket javítgatni, más foglalatosság után kellett nézni. Jöttek a partra a vendéglősök, kocsmárosok, megbízták a kubikosokat jégvágással, ami az ételek-italok, disznóvágásokból eltett húsok elvermelésénél kellett hűteni. A télen vágott jégtáblákat szalmásszekereken vitték a városba, szalmával bélelt, földdel letakart fedél alatti mély vermekben akár május végéig is megmaradt a téli jég. Ez némi kereset kiegészítést jelentett azoknak, akik nem tudtak elég pénzt összegyűjteni a kubikos munkákból a hazaküldéshez.

A szegedi Nagyárvíz

A nagy szegedi árvíz Dorozsmát is elpusztította. A helyreállítást először itt kellett elkezdeni. A Tisza-szabályozásában már nagy szakértelemmel bíró dorozsmai kubikosok soha nem gondolták, hogy korábban szerzett tudásukra saját földjeiken, saját otthonuk mentésénél, újjáépítésénél lesz egyszer szükség. Csongrádról dereglyéken szállították az élelmet és a munkálatokat segítő kubikosokat Dorozsma elöntött területeinek éhező és fedél nélkül maradt lakossága megsegítésére.

A víz által elpusztíott Dorozsma

Az árvíz levonulása után, 1883 decemberéig Tisza Lajost nevezték ki a város újjáépítése királyi biztosának. A munka 1880 tavaszán indult meg, 1886-ig tartott az árvízvédelmi töltések és a partfalrendszer kiépítése. Szeged új arculatát Lechner Lajos mérnök tervezte meg, nyugati mintára körutas-sugárutas szerkezetű Szegedet álmodva meg.
Első lépés volt a terület rendezése. A romok eltakarítása után az új várost magasabban, a folyó vízszintjénél följebb kellett építeni. A régi, falusias házak helyére nagy bérpaloták kezdtek épülni, amelyeknek óriási alapokat kellett ásni. Az alacsonyan fekvő, lapályos területeket Szeged 20-30 kilométeres környékéről, szekerekkel hordott földdel töltötték fel. A Szegedet körbeívelő Tisza partot meg kellett erősíteni. Körtöltést építettek ki, amely egy következő árvíz esetén nem engedi a vizet a városra zúdulni. Süvegh Mihály (1859-1931) szegedi főkertész irányításával 1884-től építették ki az újjáépülő város közparkjait is. A munkálatokban a segítségül hívott szentesi, csongrádi kubikosokkal vállvetve dolgoztak a dorozsmaiak is.
Az I. Világháború szomorú munkalehetőséget teremtett a munkanélküli kubikosoknak. A bevonultatott embereket szakértelmük alapján osztották be. A kubikosokat értelemszerűen műszaki alakulatokhoz vezényelték. Óriási hasznát vették itt tudásuknak, a tipikusan állóháborúvá szélesedő események az erődítések rendszerének kiépítését igényelték. Ennek megfelelően készült a sok ezernyi kilométer lövészárok, a fedezékek, a bunkerek, sőt egyes harcterületeken, Isonzó mellett a hegyvidéki alagutak fúrásánál, vagy a síkvidéki ellenséges lövészárkok megközelítéséhez földalatti alagutak ásásánál a kubikosokat előszeretettel alkalmazták. Nagyon jól értettek a támfalak, beomlás gátlók ácsolásához is, mivel ismerték a különböző földrétegződések szerkezetét, a vízelvezetés módszerét.


MUNKASZERVEZÉS, SZERVEZŐDŐ MUNKÁSOK

A kubikosok általában 20-25 fős brigádban, akkori szóhasználat szerint bandában dolgoztak. Vezetőt – bandagazdát – jelöltek ki, akiknél kritérium volt a jó számolás és tárgyalóképesség. Természetesen a munkától sem különült el, fizikai erejével, munkabírásával, vezetői képességével is ki kellett tűnnie társai közül. A munkákról akár újságból, akár kidoboltatott toborzás útján szereztek tudomást. Ekkor a bandagazda saját, vagy a banda által összeadott költségen a munka helyére utazott, és tájékozódott a körülmények és a kereseti lehetőség felől. Tekintetbe kellett vennie a más vidékről megjelenő konkurenciát is. Ezután látott neki a banda összeállításának, amelyben persze saját rokonait, baráti körét részesítette előnyben, közülük válogatta ki az előmunkásokat is.
A „csikó”
A kubikosok sík talajon könnyebb és több munkát végezhettek, de erős emelkedőn a földdel megrakott talicska kitolásához már segítség kellett. Ilyen esetben a kubikos 10–14 éves fiát, vagy a rokon gyerekeket („csikó”) fogta a talicska elébe. Ezeket a gyerekeket sokszor nagy távolságban levő munkahelyekre is magukkal vitték. Ezért külön fizetést nem kaptak, de teljesítményük, apjuk keresetében jelentkezett. Ez volt az egyik módja, hogy a gyermekek beletanultak a kubikosmunkába. A sík földön, mintegy 20 m távolságra egy munkás napi 10 köbméter, ha magas helyre kellett hordani, napi 6-7 köbméter földet emelt ki. Nagyon kemény földből, ahol csákányozni kellett, és 80 m-re kellett elhordani, csak napi 3,5 köbmétert tudtak kitermelni, elhordani. Ez természetesen nagyobb egységárat is jelentett. A bandagazda a többiekkel együtt dolgozott, hordta a földet, de ugyanakkor ellenőrizte a mérnökök számolását, hogy be ne csapják őket. Az esetek többségében ezért a munkáért nem kapott és nem is fogadott el többet. A maga és a társai igazáért mindig kiállt, és mindig azok érdekeit képviselte a munkaadóval szemben. Mindez azt mutatja, hogy a jól szervezett és egymással szolidáris munkacsoportjaik már közelebb álltak az ipari, mint a mezőgazdasági munkásokhoz.

Szervezettség, mozgalmak

Európában csak a Olaszországban, a Pó völgyében volt a magyar kubikosokhoz hasonló munkásréteg (az olasz sterratore vagy bracciante), de ez esetben nem kölcsönhatásról, hanem csak párhuzamos fejlődésről beszélhetünk. A kordés munkát viszont 1879 után olasz hatásra vettük át. Gép híján hasonlóan fejlődtek a munkamódszerek is, főként a gödörgazdák vezetésével dolgozó kubikos bandák tudták bámulatosan fokozni a teljesítményt; a gépesítés előtti fejlődést a kordé bevonása tetőzte be. Takarékosságból és egyszerűsítés kedvéért kialakultak az egy fedél alatt háló kunyhótársaságok és a közösen főző szakács partik. Nehogy arra gondoljanak, hogy partikat rendeztek, hanem kis, személyes közösségben, akkor mondva partiban dolgoztak, főztek.
Kubikusok egy buba mellett
Minden más ügyet is közösen próbáltak intézni: lehetőség szerint kiiktatták a toborzást végző emberkereskedőket, munkanézők előre küldésével győződtek meg a hirdetett munkafeltételek valódiságáról. Sokszor előfordult, hogy a kupecek, ügynökök jól tartották – etették, itatták – távoli munkára elcsalták a kubikosokat, ahol vagy kavicsos kemény talaj, vagy fakadó víz, vagy más bajok miatt nem dolgozhattak rendesen. A munkások ott minden védelem nélkül, gyakran szerszámaik zálogba adásával tudtak csak hazajönni, s még a hosszú úton is gyalogolniuk kellett, míg mindenből kifogyva hazajutottak.
A kubikos banda önkéntes, homogén összetételű társulás volt, mely sokszor sikeresen vette fel a harcot a vállalkozói túlkapásokkal szemben is. A siker egyik titka a bandagazda szolidaritása és a kubikosság baloldali szervezettsége volt: ők voltak az ipari munkásság leghívebb vidéki szövetségesei, a baloldali munkásmozgalmak, a különféle agrármozgalmak élharcosai. Fokozatosan váltak ők maguk is munkásokká: kiszakadtak a helyi megkötöttségekből, paraszti viseletüket városiasra cserélték; elterjedt körükben az újság- (Népszava) és könyvolvasás, külön is szervezkedtek (1905-től a Földmunkások Országos Szövetségének is kubikosok voltak alapítói, és a tagság zöme is soraikból került ki). A nagy földmunkálatok befejezésével, a munkanélküli időszakok elhúzódásával ők vívták a tőkés hatalommal szemben a legélesebb harcot. A korabeli napilapok szolgáltattak fórumot a követeléseknek:
Mit akar, miért küzd a Magyarországi Újjászervező Szocziáldemokrata párt? Hogyan szervezkedjünk?
Kiadja: A Magyarországi Újjászervező Szocziáldemokrata Párt
Szabad Szó 1903. április 9. száma.

A kubikos munkások javára követeljük:
1. A vállalati rendszer eltörlését.
2. Az akkordmunka megszüntetését.
3. A legkisebb munkabérnek törvény által való szabályozását és a munkaidőnek megrövidítését.
4. A betegségsegélyezési ügy rendezését.
5. Úgy a női, mint a 16 éven alóli gyermekek munkájának eltiltását.
6. A Truck - rendszer megszüntetését, illetve eltiltását a bérfizetés ama módjának, hogy a kubikosmunkást emelvényekkel /szerszám, ruhával stb./, vagy utalvánnyal /Jancsibankóval/ díjazzák.
7. Minden megyében állami munkaközvetítő hivatalt a kubikos munkások által választott tisztviselőkkel.
8. A kubikos munkásokat és szerszámjaikat a munka helyére elszállítani és hazájukba visszaszállítani az állam köteles.
9. A gunyhó lakások eltörlését és helyettük munkáslakások létesítését. Egészségügyi szempontból ezen lakások szigorúan ellenőrizendők.
10. Egészséges vizet tartalmazó megfelelő számú kutak felállítását a kubikos munka színhelyén.
11. Teljes vasárnapi munkaszünetet.
12. A nyilvános iskolák kötelező látogatását és lehetővé tételét a községtől távol dolgozó kubikos gyermekei részére
13. Amíg jelen követelés 1. pontja megvalósul, sürgősen követeljük: olyan munkáknál, amelyeket az állam, megye, hatóság stb. házilag kezeltetni nem akar: a vállalati biztosítást úgy, hogy azt csak munkások vállalhassák el.
14. Az 1900.évi kubikos törvény eltörlését.
15. Teljes véleményszabadságot, egyesülési - és gyülekezési jogot az ideiglenes tartózkodás alatt is. Követeljük a kubikos –munkás népnek az ipari munkásnéppel való egyenjogúsítását.
Kubikusok egy uszályon a Tiszán

Dorozsmai kubikosok lázadása

Egy helyi hír:
Dorozsmai kubikosok lázadása. „A dorozsmai kubikosok abbahagyták a munkát, mert 10 filléres” órabérért nem vállalják azt. A 200 munkás kétnapos foglalkoztatásáról kiderült: „11 és fél órás munkáért 1 pengő napibért kaptak”. A piactéren, a Szentháromság szobor körül álldogálók azt mondják: „nem embernek való ételt kaptunk a népkonyhán se. Nyolcszáz embernek egy kiló zsírral főztek naponta.” A következményekről Rácz Rudolf községi bíró azt mondja: „a még működésben levő népkonyhát a község bezáratja”. A munkanélküli kubikosok küldöttsége felkeresi a szegedi polgármestert.
Délmagyarország 1931. május 7.

Sehol a világon a kapitalizmus nem nézte jó szemmel a munkások szerveződését. Sokszor szakszervezethez tartozó munkást nem voltak hajlandók felvenni. A munkásköveteléseket vagy karhatalommal, vagy sztrájktörőkkel letörték, vagy látszatintézkedéseket hozva elhallgattatták (Szántó Kovács János-féle mozgalom.)


SOK MUNKA, KEVÉS FIZETSÉG

Nehéz, kétkezi munkával keresték meg a család számára a kenyeret. A kubikos munkára szoktatás már korán történt. Alig lett nagyobbacska a gyermek, apja kivitte az emberpiacra. Ott fogadta meg a nagygazda kisbojtárnak. Kisbojtárok voltak 18 éves korukig, majd kezükbe adták a talicskát, lapátot, ásót, csákányt és megkezdték sanyarú vándoréletüket.
A munkástoborzás vagy a Munkáskörben vagy az emberpiacon történt. Már hajnal 3 órakor kiálltak a piactérre munka reményében. Akik nem kaptak helyben munkát, azok gyalog indultak el talicskával, szerszámaikkal Budapestre a Teleki-térre. Több hetet töltöttek itt és vállaltak kubikos munkát az építkezéseken. Keresetük egy hónapban 10 pengő volt. Ezt a sovány keresetet úgy kellett beosztania, hogy egy kis kenyér is legyen, de zsír is és tűzrevaló is.
Írásos emlékek bizonyítják, hogy a munkaterületek mellett letelepedett kubikosok és nemritkán magukkal vitt családtagjaik földbe vájt barlangokban, ahol erre nem volt lehetőség, szalmakalyibákban laktak. Nagy szerencse volt, hogy a birtokos, kinek földjén az építkezés, vagy tó-, csatornaásás folyt, megengedte, hogy a kubikosok elhagyott pajtában, vagy az istállóban, birkahodályban a jószágok mellett húzzák meg magukat. Eledelüket maguk főzték hazulról hozott lebbencsből, szalonnából és krumpliból. A kubikosoknak nem volt könnyű életük. A talicskát látástól vakulásig emelték, töltötték és ürítették. 4-5 óránként volt egy-egy pipahuja (pipaszünet).

Dorozsmai kubikusok

A két világháború közötti időszakban kevés volt a munka. Ott álltak a kubikosok talicskáikkal a Keleti pályaudvarnál, és várták a jó szerencsét, a munkát, néhány pengő kereset reményében. Még 1962-ben is, a Fővárosi Kertészetben a parképítő munka zömét ugyanúgy kubikosok végezték, több évszázados technikával, ásóval, lapáttal, csákánnyal. Annyi változás volt, hogy már nem a földön aludtak, hanem munkásszállásokon, és lebbencsüket már beszerelt főzőlapokon főzték meg. Nemcsak árokásásnál, a pesti földalatti keszonmunkáinál, halastavak ásásánál, folyószabályozásnál alkalmazták őket, hanem a századelőn egyre inkább széleskörűvé váló régészeti munkáknál is. Maradtak fenn anekdoták ezekről:
„Valóságos hunkincs volt a zalkodi lelet. Ennek is csak csekély részét lehetett megmenteni. Egyszerre híre ment, hogy a zalkodi tiszai védgát építésénél dolgozó kubikosok tort ülve dorbézolnak. Az egyébként koldusszegény emberek hordószámra hozatják a bort és sört. Mikor már elteltek vele, kiütik a hordó fenekét: „Sej, haj – hadd igyék a föld is...” De még ez sem elég duhaj kedvüknek: „Hadd jusson a kutyának is... Odacsalogatják a zalkodi bíró arra ténfergő kutyáját, madzagra kötve, a nyakába akasztják a kincsnek egy darabját. Munka közben egész kincsen akadtak meg az ásók. De mire már a Jósa András tudomására jutott, felszippantotta azt a tokaji aranyműves orgazda. Milyen értékű kincs lehetett az, amiért ez a régészeti hiéna is arannyal fizetett?! Fizetett akkora összeget, hogy még a föld, meg a kutya is megkótyagosodott tőle.”
Jósa Jolán: Kunhalmok 

A kubikos munkák során, a halastavak, csatornák kiásásánál is többször ütköztek régészeti leletekbe, ezeket – ha munkafelügyelő volt mellettük – nem tudták elrejteni, sok műkincs ilyen módon került a közeli városok múzeumaiba. Veszélyt is rejtett azonban a föld mélye, így a Szegedi Tudományegyetem Füvészkertjének tavában már rengeteg iszap gyülemlett fel, kitakarítását kubikosok végezték. A takarítás során előkerült 20 darab fel nem robbant világháborús akna is a tóból.

Dorozsmai kubikosok 1938-ban a kiszombori halastó kiásásán
balról jobbra az első Sziládi (Szilágyi?) István, ötödik Fekete János, középen balról Szatler Sándor,
jobbról (elöl karbatett kézzel) Simon Lajos „bandagazda”

A munka után

A vasárnap munkájukban szünetet jelentett. Ilyenkor, ha közelben dolgoztak, hazamentek, hogy élelmüket, fehérneműjüket felfrissítsék, és a családdal találkozhassanak, a ház körül valami munkát végezzenek. Ha erre nem volt lehetőség, akkor tisztálkodással, mosással, varrással töltötték a napot, mert a hivatásos kubikosok nehéz helyzetükben is mindig igyekeztek ápolni magukat. Ha település közelében dolgoztak, akkor bementek oda. Körülnéztek, a számukra hasznosítható dolgokat jól megjegyezték, ezért az anyagi és szellemi kultúra elemeinek elterjesztésében fontos szerepet játszottak.
A kubikosoknál ritkábban került sor a mesélésre, inkább szerették a tréfákat, elbeszéléseket, egyéni élményeket. A korabeli népdalokon kívül már jól ismerték a mozgalmi dalokat, indulókat, maguk inkább ezeket és a rigmusokat szaporították. Ezek közül ugyan nem sok került feljegyzésre, de azért a Dél-Alföld kubikos falvaiban még sok ilyenre emlékeznek. Ezek nagyobb része a munka nehézségét, az elemekkel folytatott harcot, a kevés pénzt, a családtól való távolságot és a nehéz, kemény életet panaszolta, mint az alábbi esetben is:

Szűröm ujja rongyos, cipőm orra sáros,
Nem fogad be engem se falu, sem város.
Kopott talicskámmal a világot járom,
Árok partján van az éjjeli szállásom.
Kubislegény ha bemegy a barakkba’
Azt kérdezi: van-e kenyér, szalonna?
Nincsen kenyér, nincs szalonna, nincsen píz,
mer’ a munkát elöntötte az árvíz!
A kubikoslegény elmondja az imáját,
Egye meg a mérnök a vállalkozóját!
Csak tizenhat krajcár a köbméter ára?
Szegény kubikosnak nem jut pálinkára!

– Té nem fázó’?
– Nem.
– Mive’ takaródzó?
– Zsákkal.
– Aszt a fejed alatt mi van?
– Zsák.
– Hát aggyá’ mán éggyet neköm is!
– Nem adok, me neköm is csak éggy van

A szegedi repülőtér tereprendezése a II. Világháború alatt
hátsó sorban balról a második Marika néni nagyapja, Fehér István, mellette szomszédja-barátja,
Szabó Imre a Zentai utcából, az első sorban balról a harmadik Szabó István,
az ötödik ifj. Szabó Imre, szintén a Zentai utcából

DOROZSMAI EMLÉKEK

Nem lenne teljes a történet, ha a kubikosok általános életén túl ne keresnénk helyi vonatkozású történetek, és ne kutatnánk még élő, a múltat idéző emberek után. Így találtunk rá Szabó Imréné, Fodor Mária nénire, aki unokája volt Fehér István dorozsmai kubikosnak. A mesterséggel kapcsolatos kérdéseket bár nem lehetett feltenni neki, mégis megtudhattuk tőle egyet-mást a kubikusok háttéréletéről, a nehéz munkán távollévők itthon maradt családjáról, azok sorsáról.
Dorozsmai kubikus-téglaverő család
A családok váltakozva vállaltak kubikosmunka
híján téglaverést is vállaltak.
A képen Nagy Imre, Nagy Imréné, Nagy Lajos
és Szabó Imre látható 1930-ban
– A dorozsmai kubikosok általában szezonmunkát végeztek. Amikor nem volt kubikmunka, sokszor téglaveréssel, vagy ha ez sem volt, aratással keresték kenyerüket, mint nagyapám is. Ez inkább nyári időszakokban volt, majd ősszel indultak útnak kubikolni. Emlékszem, a dorozsmai piacon álldogáltak a munkára várók, ricázgattak, heverésztek, úgy múlatták az időt, míg jött valamelyik bandagazda a hírrel, hogy munkát talált, mert ez az ő dolga volt, őket keresték meg az ügynökök, a felhajtók, vagy közvetítők azzal, mennyi ember kell és hová. A dorozsmaiak – ahogy gyerekkoromból emlékszem – nem voltak oda soká, alkalmanként talán két-három hétig.
Nagyapámtól tudom, sokszor annyi pénzük sem volt, hogy a vonatot kifizessék, gyalog a talicskát tolva mentek fel Pestre munkát találni. Az asszonyok feltarisznyázták őket, krumplival, száraz tésztával, tarhonyával, szalonnával. Ha olyan munka volt, hogy magasra, a töltésre pallón kellett feltolni a talicskát, akkor segítségül nagyobbacska gyerekeket vittek, akiket nálunk bujtárnak hívtak, nem csikónak, mint másutt. Ők segítettek húzni a talicskát a nyakba akasztott hámmal. Ha nem volt akkorácska saját gyerek, hát felfogadták másét. Azt nem tudom mennyit kerestek, de azt igen, hogy nem mindig pénzért, hanem terményért is – néhány zsák krumpliért, búzáért, lisztért – dolgoztak.

Az itthon maradt asszonyok sem tétlenkedtek, napszámba jártak dolgozni, vagy elszegődtek módosabbakhoz cselédnek. Ahol keresték, nádvágást, betakarítást, répa, paprikaszedést, paprikahasítást vállaltak. Ez kemény munka volt: a csumázáskor könyékig kimarta a bőrüket az erős paprika olaja. A munkába járó asszonyok gyerekeire a dédnagymamák, a szülikék vigyáztak, mert ha munkát találtak, minden utca kihalt volt. Sokszor egész utcányi gyerek volt a felügyeletük alatt. Elgyőzték, mert akkoriban a gyerekek szófogadóbbak voltak. Ahol a kubikos távoli, hosszú munkára az egész családot magával vitte, ezt arról lehetett tudni, hogy az elmenők két keresztbetett szállal bedeszkázták az ablakokat. Onnan lehetett tudni, hogy odavannak. Hej, de sok deszkázott ablak volt akkoriban! Szinte kiürült Dorozsma! – mesélte Marika néni.
Mi sem bizonyítja jobban azt, ahogyan az akkoriak emlegették: „a jó talicska egy életre készül”
A téglaverők fentebb látható képén levő ugyanarról a talicskáról készült ez a kép.
A sokat próbált, kiszolgált, obsitos talicska 2011-ben még ott pihent Marika néni fészerében

Sajnos, minden igyekezet ellenére sem található más, mesélni tudó, ma még élő dorozsmai kubikos. Legyengült állapota miatt az egy-két nagyon idős ember nem tudott volna válaszolni kérdésekre. Már csak egyetlen tanú – a 2011-ben 73 éves Szilágyi Mihály bácsit, az ugyancsak Szilágyi Mihály fia – mesélt még néhány dolgot arról, milyen emlékei vannak apja kubikos múltjáról. Arról, hogy élte meg a család édesapjuk távollétét.
– Édesapám ott volt a ’30-as években Szegeden, a klinikák építésénél, az alapok kiásásánál. Azután annak is vége lett, újabb munka nem adódott, hát elmentek téglát verni. Mert meg kell azt is mondani, ami valamennyi dorozsmai kubikosra jellemző volt, hogy ők vegyes munkát végeztek. Nem volt élesen elkülöníthető a téglaverő és a kubikosmunka. Ha a téglagyáraknál a kubikgödröket ásták, a kiásott agyagot rámolták, vagyis kihordták a gödörből. Abból hordta minden család a saját placcára a földet, amiből a téglát készítették. Aztán hazajöttek, és más munkák után néztek. Jöttek az aratások, hát a kubikos brigád átalakult aratóbrigáddá. Annak ugyanúgy bandagazdát kellett választani. Az vállalta fel a munkát a gazdáknál. Öt-hat-nyolc kaszás, meg marokverő, elmentek az uradalmakba. A fizetés úgy ment, hogy a learatott gabona minden tizedik keresztjét (kévéjét) kapta egy aratópár.
Ennek végeztével kezdődött a cséplés. Ki-ki a cséplőgép egy-egy reszortját vállalta fel: voltak, akik villával feladták a gabonát, aztán kévevágók, az etetők, a dobfaros, a rudas hordók, a polyvalyukas – ott általában lányok voltak, nyelték a rengeteg port –, meg volt a zsákoló, aki engedte a kicsépelt búzát a zsákokba. Apám itt az Öregszőlőkben is vállalt sok cséplőmunkát, mert a cséplőgépek magánkézben voltak, akik ide-oda vándoroltak a tanyák között, ahogy, meg ahol készen lettek az aratással. A gazda adta az ebédet a húsztagú brigádnak.
Emlékszem, apám mesélt egy nagyon csúnya esetet. Volt egy aratóbrigád itt a környéken, akikkel kitolt a gazda, mert az alkutól eltérően nem minden tizedik keresztet akarta adni, hanem csak minden tizenkettediket. Az aratóbrigád leállt és megtagadta a munkát. A gazda azonnal a csendőrökért ment, akik odaérve azonnal keresték a bandagazdát. Még egyszer megkérdezték, nem kezdik a munkát? A „nem”-válaszra: „na te büdös kommunista! – és már le is csapták a puskatussal, majd a megfélemlített bandát a munka folytatására kényszerítették.
Ezután jött a háború, szükség volt repülőterekre. Azokat kellett planírozni, egyengetni. A háború után sok volt a csatornaásás, emlékszem dolgozott a Sió-csatornán, ott, ahol Farkas Dezsőné Irénke nagyapja is, nagybátyja is, Simon Károly. Mert ők is kubikosok voltak. Aztán a Gorzsai Állami Gazdaságban, meg Balatonaligán, meg Ópusztaszeren. Na meg a Fehér-tón. Pestre sokat jártak, a Teleki téren volt az emberpiac, akkoriban nem volt pénz vonatra, hát gyalog mentek fel. Ezt viccesen tagadta, mindig úgy mondta: „Nem gyalog mentünk fiam, hanem toltuk a talicskát”. Itt, Dorozsmán, a hosszított szegedi talicskát Ilona-derekú talicskának hívták.
Az én apámnak nem volt ponyvája, rongypokróca volt. Ketten összetoltak egy-egy talicskát, ráterítették az összetoldott pokrócot és aláhúzódtak, ha esett az eső, mikor sokszor hetekig ott várakoztak munkára a piacon. Mesélte, Pesten, 1946-ban, a háború pusztítását mentek helyrehozni. A villamos síneken vagonokat húztak be a körútra, az összedőlt házak romjait talicskázták fel a vagonokba és vitték ki valahova Pest mellé. Ezért fizetést nem kaptak, mert infláció volt, de hazahozott akkor pár kiló babot, krumplit, mert ezt adták a munkáért. Egyszer, emlékszem, már hazajöttek egy munkából, a Puskás Tamás kocsmájában – ami ott volt az Eszes-malommal szemben – ment az osztozkodás. Leszálltak Dorozsmán a vonatról, beballagtak a kocsmába, ki-ki kikérte a maga kis-, vagy nagyfröccsét és akkor szólt a bandagazda: „Na, akkor most kiosztjuk, ki mennyit keresett.”
Mintha úgy emlékeznék, Simon Lajos bácsi, Simon Feri apja lett volna az egyik bandagazda. Meg tudtam még: Illés Ferenc (Pecus), Farkas Károly, többre nem emlékszem, hát gyerek voltam még. Rivalizáltak is egymással ezek a kubikos bandák, a bandagazdák, mikor tárgyaltak a megrendelővel, mondjuk Kecel környékéről, rögtön leintették a munkát, mondván, majd mi megcsináljuk, nem kell itt szólni senki másnak. Úgyis mondhatni, ahogy tudták, elhappolták a másik banda elől a munkát.
A napszám, ahogy emlékszem, mint apám mondta, talán egy pengő ötven fillér volt egy napra. Hogy viszonyítsam, akkoriban talán két fillér ára volt egy tojás. Na, nem gazdagodtak meg.
Apámnak sosem volt csizmája, csak bakancsa. Egy szürke ceig ruhában, meg egy rossz mikádó kabátban járt el dolgozni. Beteg nem volt, a szegény ember nem engedhette meg magának, hogy beteg legyen. Akkoriban az a mondás járta: „Egy paraszt akkor eszik tyúkot, ha vagy a paraszt beteg, vagy a tyúk”.
Egy kis pénzt összekuporgattak, egy romos házat vettek meg, ami vályogból volt, még be sem volt tapasztva. De ablak sem volt rajta, emlékszem, anyám egy pokrócot akasztott az ablaknyílásra, amit mindig lebegtetett a szél. Apám, hogy ne lebegjen a pokróc, fogta az ásót meg a lapátot, beleütötte a szoba földjébe, az ásót a pokrócnak támasztotta.
Rakott tűzhelyünk volt, ami szintén vályogból volt, annak a tetejére egy vaslemezt fektettek, azon főztek. Éjszakára követ melegítettünk, azt az ágyba a pokróc alá raktuk, ha bemelegedett tőle, bebújtunk, aztán aludtunk. Anyánk, kiegészítő keresetként papucsokat font gyékényből, amit a tápaiaktól hozott, gyalog, végig Dorozsmára. Ezt megfonta, a fonatokat kaptafán papucsformára összevarrogatta és a Mars térre vitte be, ahol egy átvevő adott érte néhány forintot tucatjáért. Meg eljárt ő is a többiekhez hasonlóan paprikát hasítani. Addig ezekből éldegéltünk, míg apánk haza nem ért és hozott némi pénzt. Hát így élt akkoriban, 1941-ben egy kubikos és családja.


KUBIKOSSÁG VÉGE

A 19. század fordulóján, egészen az 1950-es évekig a földmunkák nemigen voltak gépesítve. Minden ásó munkát jórészt kézi erővel kellett végezni. Bár nem is tellett volna a kubikosoknak gépeket vásárolni, az igénylőnek pedig a kézi munka olcsóbb volt. A gépesítés kora a klasszikus kubikos szakma végét jelentette. A munkások egy része gépkezelő lett, más része segédmunkás vagy éppen szakmunkás.
Azért 1945 után még néhány nagyobb munkalehetőségekhez jutottak. A háborús károk helyreállítása, a nagy mezőgazdasági beruházások – Hanság lecsapolása – ismét szükségessé tette alkalmazásukat. Az időközben bekövetkezett gépesítés folyamán szakmunkásokká váltak, ma már rohamosan csökken a kézbeli szerszámokkal dolgozó kubikosok tábora, életük egyébként is eléggé átalakult. A legutóbbi nagy árvizek idején már alig lehetett róluk hallani.
A kiöregedett kubikosok helyére újak már nem álltak be, de utódaik, a vidékről városba utazó munkások megmaradtak. Szerszámaik, a talicskák, raktárba kerültek, így 1970-ben már csak elvétve lehetett hazánkban kubikost találni.
Az utókor kevés helyen emlékezett meg róluk, nyomokban állított emléket. Csongrádon, a Kubikos Múzeumban, itt Szegeden és Hódmezővásárhelyen szobor, néhány más múzeum néprajzi gyűjteménye, Kiskundorozsmán két utca (Kubikos, Talicska utca) őrzi a lassan feledésbe merülő emlékeket.

A kubikostalicska nyikorgása
Ha lassan tolják, azt csikorogja:
Firól fira, firól fira!
Ha gyorsan tolják, akkor meg azt:
– Holtig, holtig!


Forrásmunkák
  • Katona Imre: A magyar kubikosok élete (Bp., 1957).
  • Kubikos nóták Katona Imre gyűjtéséből
  • Balassa-Ortutay: Magyar néprajz
  • Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp.1939) Magyar Néprajzi Lexikon
  • Kövér Lajos-Tóth Sándor László: Kiskundorozsma-tanulmányok
  • Ecseri Lajos: A magyar földműves nép
  • Tömörkény István: Munkások (novellarészletek)
  • Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár (részletek)
  • Szabó Imréné (sz. Fodor Mária), Farkas Dezsőné (sz. Donga Irén), Simon Ferenc, Szilágyi Mihály visszaemlékezései